Filmajánló

Rose (Amy Adams), a középiskolai pompom-lányok csapatkapitánya egy nap arra ébred, hogy harmincas éveire gyerekét egyedül nevelő anya és takarítónő lett belőle, aki egy házasember szeretője. Húga, Norah (Emily Blunt) otthon lóg apjánál, aki botcsinálta üzletemberként még mindig a nagy dobáson gondolkodik. Hogy problémás kisfiát magániskolába írathassa, Rose sajátos vállalkozásba kezd húgával: bűntények helyszínein vállalnak takarítást a gyors pénz reményében. Percek alatt könyékig merülnek a halálesetekbe, öngyilkosságokba, és hasonlóan szaftos ügyekbe. Miközben fura üzletüket építgetik, Rose és Norah lassan megnyílik egymás előtt, és elkezdik tisztába tenni saját életüket. Két nő keresi az útját, helyét a világban, próbálják rendezni kapcsolatukat apjukkal és feldolgozni édesanyjuk öngyilkosságát. Nincs nagy karriertörténet, nincs nagybetűs tanulság, csak egy család van, akiknek pár hétre betekintünk az életébe, akik a nehézségek árán is boldogulnak valahogy, még ha ez a boldogulás ugyanolyan középszerű is, mint ők maguk. Ezzel együtt viszont a Tiszta napfény (rendező Christine Jeffs) azon kevés életigenlő filmek sorát gyarapítja, amelyek bőven megélnek saját kedvességükből és amelyeket mindig jó nézni.

Harvey Milk az első nyíltan meleg férfi volt, aki választások során nyert politikai tisztséget Amerikában. Negyvenéves koráig nem különösebben érdekelték a közügyek, szexuális érdeklődését is privát témának tekintette. Ekkor azonban New Yorkból San Francisco Castro-negyedébe költözött, amely ekkoriban alakult át munkásnegyedből a melegek lakókörzetévé. A második világháború óta ugyanis egyre több, homoszexualitása miatt a seregből kizárt férfi inkább letelepedett a nagy kikötővárosban, minthogy szembe kelljen néznie szülővárosa esetleges megvetésével. Amikor az amúgy is elnéptelenedőben lévő Castro-negyedben megnyílt az első melegbár, a környék lakói pánikszerűen eladták lakásukat, vagyis egyre olcsóbban lehetett beköltözni ide - és hamarosan kialakult a bohém- és meleg városrész. A San Francisco-i polgármester és a rendőrség azonban szigorúbb és konzervatívabb volt, mint a New York-i. Nemcsak a bárokban, de a bérlakásokban is szigorúan büntették a szexuális aktust, így egyre többen a parkokba szorultak - ahol úgyszintén megbüntették őket. Mindezt csak azért érdemes ilyen részletesen tárgyalni, mert ezek a jelenségek voltak azok, amelyek arra késztették Harvey Milket, hogy belevesse magát a politikába. 1977-es győzelmétől kezdve mindössze tizenegy hónapja maradt a városi felügyelő bizottságban, hogy melegjogi aktivistaként elkezdje alaposan átalakítani San Francisco politikai éghajlatát. 1978. november 27-én egykori kollégája és barátja, az állását visszaszerezni nem tudó Dan White (mellesleg valószínűleg titkolt homoszexuális) agyonlőtte a hivatali épületben.
A film Milk életének 1970-től 78-ig tartó időszakát mutatja be, és legnagyobb erénye, hogy szemet gyönyörködtetően pasztell látvány- és színvilágban idézi meg a hetvenes éveket. Mintha abban az időben készült, kissé megfakult filmfelvételeket néznénk, melyekbe tökéletesen illeszkedik a számtalan dokumentumbejátszás. Sajnos, keveset látunk azonban a kor mindennapjaiból: a jelenetek többsége füstös szobákban, félhomályos lakásokban vagy politikai megmozdulásokon játszódik. Pedig érdekes lett volna látni, hogyan teremti újjá ez a kitűnő ízlésű csapat a kor számos vizuális ismertetőjegyét. De hát Milk politikus lett, s ennek következtében az opusz képi világa és dramaturgiája olyan filmekéhez hasonlít, mint például Az elnök emberei, a Good Night and Good Luck, vagy A jelölt. Sean Penn kiváló színész, nem is meglepő, hogy elenyészően kevés eszközzel mi mindent mutat meg a karakter személyiségéből. Fölösleges tehát, hogy dagályosan szentimentális mondatokban fejezze ki elhivatottságát az ügy iránt. Hang nélkül sokkal többet tudna mondani. A mellékszereplő-gárda is jó, a legifjabb generáció kedvenceiből áll össze (James Franco, Emile Hirsch, Diego Luna), és bár a merénylővé vált kolléga szerepét végül nem az eredetileg kiválasztott, nagyszerű Matt Damon játszotta el, Josh Brolin alakítása semmilyen hiányérzetet nem hagy bennünk.
Gus Van Sant tetszetős filmet készített, finom érzékkel filmre vette Sean Penn istenáldotta tehetségét, és helyenként megindító is tud lenni.

A szokásos blődséggel indítok (amely időnként még igaznak is bizonyul), miszerint lehet James Cameron-t szeretni, lehet őt nem szeretni, csak egyvalamit nem lehet (nem szabad, tilos... stb.), tudomást nem venni róla. Igen, így van. A filmek területén mindenképpen.
Az 1954-ben, Kanadában született úriember ugyanis legalább akkora mesélő, mint kortársa, a szórakoztató mozik etalonjának számító Steven Spielberg. Persze mindkettőjük művészetén lehet fogást keresni (és találni, de még mennyire!), ám az több, mint tény, hogy rajtuk kívül embereket nagyobb elánnal moziba csalogatni kevesen értenek így. Cameron felejthetően kezdte (Piranha 2, kinek mond ez valamit?), de aztán kő kövön nem maradt utána. Elég csak a Terminatorra vagy A bolygó neve: Halálra gondolni. 1997-ben a Titanic-kal majdnem filmtörténelmet írt (11 Oscar-díj és megszámlálhatatlan bevétel), hogy aztán 13 év kihagyás után megint odacsapjon a filmvászonra: 3D-s meséjét, az Avatar-t minden tekintetben a leg szócskával kell kezdeni.
Az Avatar sokak szemében (hitében) nem egy film, hanem A FILM. 3 dimenziós álom- és kaland- és meseutazás a Pandora nevű bolygóra, ahol egy emberhez hasonló faj, a Na'vik tengetik békés életüket. Legalábbis mindaddig, amíg az ember nevezetű pokoli veszedelem meg nem szállja a környező vidéket, mivel a Na'vik lakóhelye alatt (miért is ne pont ott) olyan ritka ásványkincs található, amely milliárdokat és még annál is többet ér. Az emberek megpróbálkoznak az asszimiláció jelentésű fogalmat átértelmezve barátkozni a kék lényekkel: úgynevezett Avatar-ok bőrébe bújva vegyülni velük, tanítani őket, satöbbi. Csakhogy ez nem elég, mivel a Na'viknak eszük ágában sincs elhagyniuk azt az ősfát, amely nomen est omen. Marad hát az erőszak, meg egy kisebb rebellis embercsoport, akik nem értenek egyet a szokásos megoldással, miszerint ölj és hódíts.
Erről szól Cameron Avatar-ja, zseniális kivitelezésben, bevett dramaturgiával, és meglepően éles és korrekt mondanivalóval. Engem ez utóbbi ütött nagyon szíven, s bár mesterségesen generálták az érzelmeimet (szimpátia a Na'vikkal, antipátia az emberekkel), képesek voltak elragadtatni engem is. Mármint érzelmileg és gondolatilag.
A kápráztató látvány ugyan a modern számítógépes technikát dicséri (drága CGI, vivát, vivát, vivát!), viszont a legtöbb helyen szimpatikusan visszafogott és emberléptékű marad. Amikor persze dúl a harc, ott már nincs helye kibúvónak, mindent ránk borítanak, csőstül. De befogadhatóan (ez volt nálam az újabb thumbs up). Történetileg az Avatar egymondatos, de 3 órás filmidejének kontúrjával körberajzolva valós világot (eszményt is, igen) teremt. A dramaturgia nem okoz meglepetést, de nem is tisztje most itt. A lineáris vonal akkor és ott fut fel, amikor és ahogyan kell. Az üzenet közvetlenül jön át nekünk, aki pedig nem fogja „az ember mindent és mindenkit elpusztít maga körül” sugallást (kinyilatkozást), nézzen jó mélyen magába, minden rendben van-e a humanitásával (humánumával)!
Nem mondom, hogy az Avatar A FILM, mert a filmművészethez vajmi kevés köze van (már persze ha nem veszünk olyan kategóriákat, mint a mainstream). De azzal egyetértek, hogy az Avatar A FILM, AMELYET LÁTNI KELL! Ha másért nem, hogy véleményt alkothassunk róla. Mert anélkül kár dumálni. Az Avatarról viszont lehet. Téma lezárva, éljenek a Na'vik!

Terry Gilliam filmjeiben mindig párhuzamos világok feszülnek egymásnak. A kor és a kulisszák persze alkotásról-alkotásra változnak, de az alapképlet rendre visszatér: nem az a lényeg, hogy a műfaji öntőformát épp orwelli disztópia (Brazil), történelmi elemekkel átitatott fantasy (Münchausen báró kalandjai), féktelen drogfilm (Félelem és reszketés Las Vegasban) vagy időutazásos sci-fi (12 majom) szolgáltatja, hiszen Gilliam alkotásai rendre a teremtő képzelet és a rideg, egysíkú valóság szakadatlan harcába engednek bepillantást. Korántsem véletlen, hogy a rendező végre megvalósulni látszó álomprojektjének Don Quijote áll a központjában, elvégre mindmáig ő az élharcosa a menthetetlenül racionalizálódó világot felülíró képzelőerőnek. Gilliam hősei a kezdetektől fogva a hóbortos, szélmalmokat ostromló lovag leszármazottainak tekinthetők: már a Brazil kafkai hivatalnoka is saját álmaiba volt kénytelen emigrálni a totalitárius állam vasökle elől, Münchausen báró pedig a mese erejével verte tönkre a képzelet birodalmát fenyegető hadakat, ahogy a Grimm testvérek is megelevenedett rémtörténeteikkel leckéztették meg a felvilágosodás önteltségét jelképező francia hadsereget. A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma hűen viszi tovább ezt a cervantes-i hagyományt, csak ezúttal egy szürrealizmussal átitatott fausti történetbe csomagolja a radikális ars poéticát.
A Don Quijote nyomdokában járó főhős anakronizmusa még sosem volt ennyire szembetűnő: a beszédes nevű Doctor Parnassus (Christopher Plummer) bizarr kis társulatát magában rejtő, ósdi szekerével rója a 21. századi London utcáit, mely csillogó bevásárlóközpontjaival és lepukkant iparnegyedeivel tökéletes kontrasztját nyújtja a mutatványosok világának. Egy letűnt kor lovagja ő, aki már képtelen bűvkörébe vonni plázákhoz szokott alkalmi közönségét. Pedig nagy szüksége lenne a sikerre, hiszen az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadását csakis akkor nyerheti meg, ha több követőt állít maga mellé, mint ravasz vetélytársa. Amennyiben viszont alulmarad, nem csak lelkét veszíti el, hanem tizenhat éves lánya (Lily Cole) is az ördög markát üti. A versengés valódi tétje azonban nem is ez, hanem a fantázia hatalmának bizonyítása. Parnassus azt ugyan kénytelen volt beismerni, hogy nem a mesemondás tartja mozgásban a világegyetemet, de továbbra is megrögzötten hisz a képzelet megtisztító erejében.
A fantázia birodalmába vezető varázslatos átjáró persze ezúttal is egy tükör, mely központi szimbóluma Gilliam alkotói világának. Ez a különös, virtuális tereket megnyitó használati tárgy sok alkotó érdeklődését felkeltette a filmtörténet során - elég belegondolni, hogy már Jean Cocteau 1949-es Orfeusza is az Alvilág kapujaként mutatta be - de Gilliamnél vált megrögzötten visszatérő motívummá. A Brazil főhőse egy tükörszilánkban pillantja meg először álmai istennőjét, de a Grimm elátkozott hercegnője is egyedül a csillámló felület segítségével képes megőrizni fiatalságát. A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma folytatja ezt a sort: képzelet és valóság ezúttal is a tükörben érintkezik egymással, csak most már nem elég a passzív nézői hozzáállás, át is kell lépni a tükör túloldalára. A kopott színpadi díszletelem vonzóvá tételéhez azonban szükség van megfelelő marketingre is, amit az öreg és megfáradt Parnassus képtelen biztosítani. A segítség egy rejtélyes múltú fiatalember (Heath Ledger) képében érkezik, aki vérbeli menedzserként formálja pláza-kompatibilissá a korszerűtlen előadást. Ez a végzetes átalakulás nagy erejű metaforája annak az örök szélmalomharcnak, melyet a régivágású mesemondók vívnak nap mint nap a piac farkastörvényeivel.
A cselekmény egyébként meglehetősen zavaros, ami részben Ledger tragikus halálának, részben Gilliam megzabolázhatatlan fantáziájának köszönhető. Régóta tudjuk, hogy az ex-pythonos mester bármikor vígan feladja a sztori koherenciáját egy-egy jól sikerült gegért, éppen ezért nem is a fausti történet nehezen kibogozható morális vetülete a legizgalmasabb, hanem a vizuális ötleteknek és hajmeresztő fordulatoknak az a parttalan áradása, mely fő ismérve minden igazi Gilliam-opusnak. A nézők ugyanúgy merülnek alá a rendező határtalan fantáziájába, ahogy a filmbéli közönség mártózik meg Doctor Parnassus képzeletében. Zokszó nélkül vetjük bele magunkat a Gilliam által felkínált olcsó, vásári tükör-utánzatba, és ha nem is újjászületve térünk vissza onnan a latyakos pesti utcákra, pár órányi karneváli szórakozással mindenképp gazdagabbak leszünk. A direktor ugyanis lehengerlő játékossággal tárja elénk celluloidba égetett látomásait, és ebben abszolút partner a szereplőgárda is.
A forgatás körzben elhunyt Heath Ledger alakítása például egészen megrendítő a kötél elől menekülő szélhámos szerepében. Sokkal több időt tölt a vásznon, mint elsőre sejtettük volna, és torokszorító bolondozása újabb bizonyítékául szolgál annak, hogy két évvel ezelőtti tragikus halála egy fényes karrier tört derékba. Az ő hiányát betölteni próbáló trióból egyedül Jude Law alakítása okoz kisebb csalódást, de elképzelhető, hogy csak a rá szabott jelenet súlytalansága miatt éreztük így. Johnny Depp hozza a tőle elvárt szintet, ám igazán fontos szerepet egyedül Colin Farrell kapott Ledger fantázia-alteregói közül. Az ír származású színész kiválóan ripacskodja végig a látványos finálét, képes felvenni és a végkifejletig vinni a karakter-torzó alakulását. Mindenképp említést érdemel még a Doctor Parnassus bőrébe bújó Plummer nagyszerű alakítása, és természetesen Waits laza eleganciája a keménykalapos ördög szerepében. A teátrális megjelenést kedvelő legendás zenésznek nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, Gilliam megtette neki azt a szívességet, hogy évtizedek alatt kiérlelt színpadi perszónájára szabta a patás karakterét.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma tehát korántsem hibátlan remekmű, de mindenképpen lehengerlő filmélmény egy kompromisszumot nem ismerő alkotótól - ráadásul újabb szívszorító mementója annak, hogy milyen fényes pályafutás állt volna a fiatalon elhunyt Heath Ledger előtt.

A megtörtént eseményeket a maguk döbbenetes valóságában bemutató száz perc, részben a viszonylag ismeretlen, de kiváló alakításokat nyújtó színészeknek, részben pedig Stefan Ruzowitzky és stábja bravúrjának köszönhetően kiváló darab.
 A második világégés utáni Monte-Carlóban vagyunk. Egy meggyötört arcú, viseletes öltönyű férfi játszani kezd az egyik már üzemelő kaszinóban. Kopott bőröndjéből egymásután kerülnek elő a pénzkötegek. Rezzenéstelen tekintettel, folyamatosan, (szándékosan?) hatalmas összegeket veszít. A férfi alkarján tetovált sorszám. Ekkor már tudjuk: ő egy túlélő, aki túlélte a túlélhetetlent...
Visszaugrunk az időben. 1936. Berlin. Ugyanezt a férfit látjuk, megtudjuk a nevét is: Salomon Sorowitsch (Karl Markovics). Lokálokban él éjszakai élet, lakásán pedig festményeket, igazolványokat, útleveleket, árja-igazolásokat hamisít. Rendkívül tehetséges, szeme, kézügyessége van ehhez, ő a "szakma" egyik legjobbja. A berlini rendőrség hamisítási csoportjának vezetője, Friedrich Herzog (Devid Striesow) a nyomára bukkan, letartóztatja...
 Előreugrunk az időben. 1942. Sorowitsch köztörvényes bűnözőből, deportált lett, a biztos halál vár rá. Azonban felbukkan Herzog, aki immár magas rangú SS tisztként a Harmadik Birodalom legfelsőbb vezetéséhez tartozik. Feladata összegyűjteni a koncentrációs táborokból a legjobb nyomdászokat, grafikusokat, hamisítókat és sachsenhausenbe szállítani őket, ahol egy, az adott kor legmodernebb nyomdatechnikájával felszerelt, a haláltáboron belül hermetikusan elkülönített, speciális lágerbe kerülnek. A csoport tagjainak életükért és emberi körülményekért cserébe tökéletes minőségű font és dollár hamisítványokat kell előállítaniuk, gigantikus mennyiségben. A birodalom eszelős tervének célja: fegyvervásárlás és a háborús ellenfelek gazdasági ellehetetlenítése. Hiába minden trükk, szabotázs, időhúzás, az üzemben elindul a munka. Herzog és az őrök nem ismernek kegyelmet. Tébolyító az iszonyatos kettősség élet és halál között. A náciknak segíteni, hogy megnyerjék a háborút miközben a hamisító üzem dolgozóiként tudni: nem maradhatnak életben tanúi, résztvevő a titkos hadműveletnek...
Bár az angol font sikeres hamisítása megvalósult, Sorowitsch és társai a dollár nyomtatási prototípusának előállítása során jelentősen befolyásolták az eseményeket és végül az amerikai fizetőeszközből csupán csekély mennyiség készült el. A hitleri torz megalománia és örült ideológia egyik megtestesítőjeként a Bernhard-művelet mindmáig a legnagyobb pénzhamisítási akciónak számít. Ruzowitzky filmje remekbe szabott munka. Az eseményeket gyorsuló tempóban, a játékidő előrehaladtával egyre növekvő feszültségbe ágyazva mutatja be. Megrázó és lélekpusztító dilemmák torokszorító analízisei égnek retinánkba a Benedict Neuenfels operatőr kézi kamerája által rögzített, fakóra szürőzött, szűk képkivágásokra komponált közeliken. A hamisító üzem falain túl naponta meggyilkoltak halálsikolyaival a fülükben a hibátlan bankjegyek előállításán dolgozók tébolyba csúszása, vívódásai, őrlődése, kudarcra ítélt szabotázs-próbálkozásaik, tehetetlenségük vibrál a képsorokon.
A keretes szerkezetre felépített filmes freskóban a precíz dramaturgiával megvalósított flashback megoldások eredményeként Salomonnal együtt mi is végigjárjuk a poklon belüli pokolba és az onnan kivezető utat, azonban nincs feloldozás, megkönnyebbülés. Sem akkor és ott, végül mindent elveszítve, a rulett-asztaltól felállva, sem itt és most, Ruzowitzky döbbenetes filmje után a nézőtérről távozva.

"Korfuban élni annyi, mint ha egy fölöttébb rikító és vásári vígoperában élne az ember”, írta nagy sikerű, sok kiadást megélt könyve előszavában Gerald Durrell. Ki ne ismerné Gerald Durrellt, az állatok és mindenféle földi élőlények szellemes szakértőjét? Kölyökként az ember falta(ja) könyveit! Aki még nem ismeri Őt és imád olvasni, az galoppozzon el a legközelebbi könyvesboltba és szerezzen be tőle néhány példányt, nem fogja megbánni! De meg is nézheti DVD-n az egyik legsikeresebb és sok kiadást megélt könyvének filmes változatát!
Miről szól a film? Az esős Angliában élő Durell család minden vágya egy kis napsütés, így Korfu szigetét választják új lakhelyüknek. A különc és excentrikus család élén a konyhaművész Mrs. Durell (Imelda Staunton) áll, akinek szeszélyeit nem mindig könnyű elviselni. Ám gyermekei sem tekinthetők átlagosnak: a legidősebb fiú, Larry (Matthew Goode) avantgarde írónak készül, a második fiú, Leslie (Russell Tovey) fegyvermániás, az egyetlen lány, Margo (Tamzin Merchant) pedig szédületes sebességgel cserélgeti a hódolóit. A kalandok középpontjában mégis a 12 éves Gerald (Eugene Simon) áll, akinek figyelmét a tanulás az élővilág csodái kötik le. Szünet nélkül tanulmányozza a legfurcsább élőlényeket, köztük a saját családját...
Sheree Folkson filmje jó szórakozás a család minden tagjának.

Az ilyen filmek nem szoktak díjesőben fürdeni (de ez fürdött a 39. Magyar Filmszemlén). Közönségfilm, noha nem elég közönséges. Művészfilmnek nem elég elvont és lila. Kriminek nem elég rendőrös. Szerelmi történetnek nem elég negédes. Akciófilmnek nem elég véres. Paródiának nem elég harsány. Hogy milyen film hát Gigor Attila A nyomozó-ja? Jó. Gigor Attila írta a forgatókönyvet, ő rendezte a filmet. Remekül dolgoztak együtt. A holmi 110 perc hosszú, de  egyszer sem néztem az órámra.  Főhős? A kuka, érzéketlen, kapcsolatok nélküli boncmester lenne az? Ő. És micsoda főhős! Megírva is, eljátszva is (Anger Zsolt) remekül van. Szenvtelennek, értetlennek és érthetetlennek látjuk az elején, aztán emberré válik a szemünk előtt. Ki nem találnák, mitől: bérgyilkossá válik. Aztán nyomába ered a saját gyilkosságának, és jönnek a jobbnál jobb ötletek és alakítások, helyszínek, gegek. Először meghökkenünk a fura hősön, a bonctermi helyszínen, a nem szokványos szerelmi szálon, aztán egyszer csak el merünk mosolyodni, később bátortalanul felkacagunk, hogy a film közepén spontán tapssal üdvözöljünk egy szellemes poént, és a második óra vége felé már gátlástalanul röhögjünk. Még időben elkapjuk a leesni készülő tantuszt: hisz nem is kell komolyan venni az egészet. Krimiparódia, de annak sem eltúlzott, és közben kriminek is nagyon rendes. Hol reális, hol abszurd. Amikor meghatódnánk, gyorsan átcsap a groteszkbe. Amikor megrettennénk, hogy valami melodramatikus anya-fiú, haldoklásos-kórházas mozit látunk, bedob egy komikus elemet, egy rák-szereplőt (Haumann Péter remek hangján). Amikor elégedetten hátradőlünk: értem már, miről is van szó, orrunkra pöcköl, bevet még néhány fricskát. Élvezzük a nyomozást, de annak karikírozását is. Minden földobott cserepecskét összesimít hol krimis, hol szürreális puzzle-ba, és egyet sem hagy ki, legyen az egy epizód, mondat, tárgy, jellem vagy smink. Brillírozik és lubickol a műfajok váltogatásában. Láthatóan a színészek is ezt teszik. Anger Zsolt egyszerűen pompás. Emlékezetes, valóban nehezen feledhető karaktert formál mértéktartó eszközökkel, ám tökéletesen hitelesen. Olyat, akit a végére még meg is kedvelünk. Ráébredünk, hogy tulajdonképpen szeretjük a kuka, kopasz kórboncnokokat, akik apró gyilkosságra is vállalkoznak. És szeretjük Rezes Judit esetlen, melegszívű, kedves, emberi pincérlányát, Kerekes Éva ál-ártatlan óvónőjét, Tóth Ildikó rendes-csalfa feleségét. Ő, mint mindig, most is elképesztő természetességgel játszik, nem is játszik, tóthildikózik. Jó minden szereplő, akiket felsorolni sem tudok, annyian vannak, ám minden és mindenki a helyén van. És jók ezek a helyek is, a megunhatatlan kopott pesti gangok és koszlott kifőzdék, a hideg bonctermek és szabvány irodák. Semmi nem túl sok, minden és mindenki éppen elég. Mértéktartó a film a maga egész műfaj-kavalkádjában. És ez nem kevés manapság.
A nyomozó végre nézhető magyar közönségfilm. Mi lehet Gigor titka? Nem az, hogy csinált egy korrekt krimit. Nem is az, hogy filmje hasonlít egy amerikai mozihoz. Hanem talán az, hogy, miközben a rendezői székben ücsörgött, végig a nézőre gondolt, nem önmagára. Vagyis mindent megtett, hogy felkeltse az érdeklődésünket, ugyanakkor ez nem zárta ki, hogy kihasználja az alkalmat, és mondjon is valamit a mozi befogadójának, ha már egyszer figyelnek rá. A krimiből átvette a rejtélyt, a hollywoodi filmekből pedig a ritmust. Minden egyes snittjét kitalálta, elképzelte, szerette. És ami a nyomozás mögött van, az sem érdektelen. Gigor olyan kérdéseket szegez nekünk, miközben azon agyalunk, ki bízta meg Malkáv Tibort, hogy megölje Szirmai Ferencet, mint hogy mennyit ér a szeretted élete, mitől ember az ember, és mitől hulla a hulla.

Mexikóváros mélyén található Don Ru (Ernesto Gomez Cruz) kocsmája, itt tölti ideje nagy részét a környék lakossága: Eusebia, Don Ru megunt felesége (Delia Casanova); Chava, a felettébb lusta fia (Juan Manuel Bernal); annak Abel nevű barátja (Bruno Bichir), aki végzetes szerelemtől hajtva a szerencséjét az USA-ban keresi; Susanita, a férfiakról álmodozó csúnya vénkisasszony (Delia Casanova); Guicho, a kocsma cinikus alkalmazottja (Luis Felipe Tovar), aki amikor Don Ru nincs ott, pénzt sikkaszt, majd feleségül veszi Susanitát; és nem utolsó sorban Alma, a tüzes vérű szűzlány (Salma Hayek), Abel szívének királynője, akiből luxusprostituált lesz Abel távollétében. A film három történetben meséli el a lakók egymásba fonódó életét. A különös, néha tragikus, néha komikus sorsok egy fordulatokban gazdag, lenyűgöző filmélményt nyújtanak a nézőnek.
A minden idők egyik legsikeresebb mexikói filmje (rendező Jorge Fons) Naguib Mahfouz Nobel-díjas regényének az adaptációja. A film érdekessége, hogy egyik főszerepét Salma Hayek játssza, aki ezzel az alakításával került a nemzetközi figyelem központjába.

A tévedés áldozata ízig-vérig Hitchcock-film és mégis merőben más, mint a többi. A képek varázslatosak, a konfliktus szinte megoldhatatlan, a feszültség pedig egyre csak nő - ezúttal azonban a lélektani krimik mestere egy ártatlanul megvádolt ember igaz történetét dolgozza fel. Henry Fonda játssza Manny Balestrerót, a New York-i zenészt, akit külseje miatt összetévesztenek egy körözött rablóval, letartóztatják, és börtönbe vetik. Felesége, Rose (Vera Miles) beleőrül a megpróbáltatásokba. Manny és Rose meghurcolásának történetét Alfred Hitchcock fájdalmas elevenséggel vitte vászonra. A kisebb szerepekben az eredeti tárgyalás tanúit láthatjuk viszont, néhány jelenetet pedig eredeti helyszínen forgattak; ilyen például Manny börtöncellája, Rose szanatóriuma, vagy Manny egykori munkahelye, a New York-i Stork Club.

Kevés olyan erős karakterisztikájú színészt ismerek, mint David Caruso (mostanában a Miami helyszínelőkben láthatjuk), hogy a remek Christopher Walken úrról már ne is beszéljek! Csupán egyikük is elég garancia lenne számomra arra, hogy biztosan megnézzem e drámai alkotást, de Laurence Fishburne rádob még egy lapáttal! 
A stílusos, alacsony költségvetésű bűnügyi történet egy kábítószer kereskedőről szól, aki szabadlábra helyezése után visszatér New Yorkba, hogy visszaszerezze régi befolyását, sőt, a rivális bandákat egyesítve megkaparintsa a város alvilága feletti uralmat. Amikor a bandafőnökök elutasítják ajánlatát, kegyetlenül leszámol velük egytől-egyig. Célja elérésében az sem érdekli, hogy az egész New York-i rendőrség kész minden erejével fellépni ellene. Kitör az alvilági háború...
Abel Ferrara erőszakos, durva elbeszélőmódja nagyszerűen találkozik a kíiáló szereplőgárdával, és együttesen elemi erővel adják vissza a 80-as évek Amerikájának sötétebbik oldalát.