- Könyvtárunk |
- Gyűjtemények |
- Szolgáltatások |
- Adatbázisok |
- Fiókkönyvtárak |
- Közművelődés |
- Online katalógus|
- Súgó
Eseménynaptár
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
| Győri Szalon magazin |
| Gyermekkönyvtár |
| Győri Életrajzi Lexikon |
| Libinfo |
| Hasznos linkek |
| Letöltések |
| Fotógaléria |
| Folyóiratok |
| Bibliográfiák |
| Rendelhető kiadványok |
| Könyvajánló |
| Hangoskönyv ajánló |
| Filmajánló |
| Zenei ajánló |
| Kérdések, javaslatok |
| Oldaltérkép |
| Hír archívum |
| Eseménynaptár archívum |
| Ajánló archívum |
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Könyvajánló felnőtteknek
Berente Erika ajánlata
Anna Gavalda : 35 kiló remény
Grégoire 13 éves francia kamasz fiú. Utálja az iskolát, reggelente gyomorgörccsel ébred, képtelen a tanulásra koncentrálni, „nincs köze az egészhez”. Nem véletlen azonban, hogy egyik tanárnője ezt írja bizonyítványába: „A feje fogékony, a keze angyali, a szíve óriási. Nem csekélység!”. Grégoire alkotó ember, sziporkáznak agyából az új ötletek, énekelnek a kezében a szerszámok, született ezermester. Léon papa sufnija az a hely, ahol igazán boldog tud lenni. Léon papa az, aki mindig megérti, kiáll mellette, s akit teljes szívéből szeret. Második bukása után új iskolába kerül, ahol idomul a többiekhez, elveszti érdeklődését minden iránt, felhagy a barkácsolással is. Az otthon melege is kihűlni látszik, szüleinek házassága válságba kerül. Innen már nincs lejjebb, lépni kell. Léon papa közbenjárásának hála, egy bentlakásos műszaki iskolába kerül, hogy magára találjon.
Melegen ajánlom a kötetet mindenkinek, aki kamasz gyereket nevel, vagy azoknak, akik már elfelejtették, milyen is volt tizenévesnek lenni.
Melegen ajánlom a kötetet mindenkinek, aki kamasz gyereket nevel, vagy azoknak, akik már elfelejtették, milyen is volt tizenévesnek lenni.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-09-07
Szabó Judit ajánlata
Hahner Péter : 100 történelmi tévhit
Manapság, amikor információk özöne jut el hozzánk, felértékelődik a korábban megszerzett tudás fontossága, hiszen ezekre az alapokra építkezünk a későbbiekben. Csakhogy sok esetben a biztosnak vélt tudás idejétmúlt, elavult információkon alapszik, tényekkel cáfolható.
Egyszóval bőven vannak tévhitek, valósnak gondolt állítások, amelyeket ugyan a kutatások már régen megcáfoltak, mégis beépültek a köztudatba. Azok a tévhitek a legéletképesebbek, amelyek kedvezőbb színben tüntetik fel egy csoportnak, közösségnek, vagy nemzetnek a múltját, vagy megerősítik a más csoportok, közösségek, nemzetek iránt táplált előítéleteket. Egyes legendákat pedig a média munkatársai élesztenek fel újra meg újra, hogy felkeltsék velük a közönség figyelmét.
Eltart egy ideig, mire sikerül ezeket eloszlatni. Természetesen minden nemzetnél találunk ilyen történelmi tévhiteket, amelyek eredetét hol ismerjük, hol nem. Fenntartásukhoz senkinek sem fűződik érdeke – csakhogy a cáfolatukhoz sem…
Ezekből válogatott össze százat Hahner Péter, hogy pár oldalas magyarázattal bizonyítsa, mit és miért tudtunk eddig rosszul. Eloszlatja a tévhiteke, s állít velük szembe hiteles forrásokat és történészi következtetéseket.
100 állítás - 100 cáfolat - 100 talány a régmúlttól napjainkig. A fontosabb történelmi kérdésekkel kapcsolatos tévhitek mellett, mint pl. a feudalizmus és a polgári forradalom fogalmai, olyan dolgokkal foglalkozik a történész, ami iránt sokan érdeklődnek.
Kívülről fújjuk mindannyian, hogy az ember a majomtól származik, A rómaiak lerombolták Karthágót, s a helyét sóval hintették be, Néró felgyújtatta Rómát, A Szent Koronát a pápa adta Szent Istvánnak, Könyves Kálmán betiltotta a boszorkányégetést, Dugovics Titusz önfeláldozó hőstettet hajtott végre Nándorfehérvár védelmében, A déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét hirdeti, Lucrezia Borgia romlott méregkeverő volt, Nostradamus megjósolta a történelem nagy fordulatait, VIII. Henrik valamennyi feleségét lenyakaztatta, XIV. Lajos kijelentette: „Az állam én vagyok!”, XV. Lajos cinikusan megállapította: „Utánunk az özönvíz!”, Az 1809-es győri csata csúfos vereség volt, Napóleont megmérgezték Szent Ilona szigetén, A kiegyezést Deák Ferenc elképzelései alapján kötötték meg, Al Capone lelkét sok ártatlan ember halála terheli.
Történelmi tények helyett újra és újra hallani ezeket a közhelyszerű megállapításokat, legendákat, pedig többévtizedes kutatási eredmények cáfolják őket.
Olyan tévhitek cáfolatairól olvashat a kedves olvasó, amelyek nemcsak elgondolkoztatóak, hanem szórakoztatóak is. Ajánlom figyelmükbe ezt a könyvet!
Egyszóval bőven vannak tévhitek, valósnak gondolt állítások, amelyeket ugyan a kutatások már régen megcáfoltak, mégis beépültek a köztudatba. Azok a tévhitek a legéletképesebbek, amelyek kedvezőbb színben tüntetik fel egy csoportnak, közösségnek, vagy nemzetnek a múltját, vagy megerősítik a más csoportok, közösségek, nemzetek iránt táplált előítéleteket. Egyes legendákat pedig a média munkatársai élesztenek fel újra meg újra, hogy felkeltsék velük a közönség figyelmét.
Eltart egy ideig, mire sikerül ezeket eloszlatni. Természetesen minden nemzetnél találunk ilyen történelmi tévhiteket, amelyek eredetét hol ismerjük, hol nem. Fenntartásukhoz senkinek sem fűződik érdeke – csakhogy a cáfolatukhoz sem…
Ezekből válogatott össze százat Hahner Péter, hogy pár oldalas magyarázattal bizonyítsa, mit és miért tudtunk eddig rosszul. Eloszlatja a tévhiteke, s állít velük szembe hiteles forrásokat és történészi következtetéseket.
100 állítás - 100 cáfolat - 100 talány a régmúlttól napjainkig. A fontosabb történelmi kérdésekkel kapcsolatos tévhitek mellett, mint pl. a feudalizmus és a polgári forradalom fogalmai, olyan dolgokkal foglalkozik a történész, ami iránt sokan érdeklődnek.
Kívülről fújjuk mindannyian, hogy az ember a majomtól származik, A rómaiak lerombolták Karthágót, s a helyét sóval hintették be, Néró felgyújtatta Rómát, A Szent Koronát a pápa adta Szent Istvánnak, Könyves Kálmán betiltotta a boszorkányégetést, Dugovics Titusz önfeláldozó hőstettet hajtott végre Nándorfehérvár védelmében, A déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét hirdeti, Lucrezia Borgia romlott méregkeverő volt, Nostradamus megjósolta a történelem nagy fordulatait, VIII. Henrik valamennyi feleségét lenyakaztatta, XIV. Lajos kijelentette: „Az állam én vagyok!”, XV. Lajos cinikusan megállapította: „Utánunk az özönvíz!”, Az 1809-es győri csata csúfos vereség volt, Napóleont megmérgezték Szent Ilona szigetén, A kiegyezést Deák Ferenc elképzelései alapján kötötték meg, Al Capone lelkét sok ártatlan ember halála terheli.
Történelmi tények helyett újra és újra hallani ezeket a közhelyszerű megállapításokat, legendákat, pedig többévtizedes kutatási eredmények cáfolják őket.
Olyan tévhitek cáfolatairól olvashat a kedves olvasó, amelyek nemcsak elgondolkoztatóak, hanem szórakoztatóak is. Ajánlom figyelmükbe ezt a könyvet!
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-09-07
Mester Ibolya ajánlata
Sarah Dunant : Szöktetés a zárdából
Santa Caterina híres kolostorát magas kőfalak és gondosan őrzött kapuk zárják el a külvilágtól a szép Ferrara városában. A folyosókon sötét árnyakként suhannak földre szegezett tekintetű apácák, kiknek nyugalmát egy éjjelen kétségbeesett sikoltozás zavarja meg: az új novícia első éjszakáját tölti a zárdában. Nem ő az első s nem is az utolsó, aki nem önszántából érkezik e falak közé.
Az eladósorba került nemesi leányoknak bizony volt okuk az aggodalomra a jövőjüket illetően a tizenhatodik századi Itáliában. Legtöbbször nem rajtuk múlott ugyanis, hogy a sors házasságot, családban eltöltött asszonyi létet tartogat-e számukra, vagy szigorú zárdai életet, ahol Krisztus örök menyasszonyiként voltak kénytelenek eltölteni életük hátralévő napjait. Ennek oka főként az volt, hogy a katolikus Európa országaiban ez idő tájt olyan óriási összegű hozományt kellett a nemesi családoknak kiállítaniuk, hogy egynél több leánygyermeket általában nem tudtak kiházasítani. A szerencsés kiválasztott így aztán boldogan beevezett a házasság révébe, míg a hoppon maradt lánytestvérek hamar egy zárda falain belül találták magukat. A történészek becslései szerint akkoriban a nemesi származású leányok csaknem felére ez a sors várt. El lehet képzelni, hogy nem mindegyikükben buzgott fel mindjárt elemi erővel a vallásos élet iránti elkötelezettség.
Sarah Dunant regényének főhőse, a szép, viruló, tizenhat éves Serafina is egy titkos (és persze rangon aluli) szerelmet kénytelen örökre odahagyni, mikor a zárda kapui becsukódnak mögötte. Csakhogy ennek a lánynak esze ágában sincs engedelmes gyermekként elfogadni a szülei által rákényszerített sorsot. Ahhoz túl sok benne a düh, túl sok az életszeretet, túl sok a szerelem. Az eszeveszett erővel tiltakozó Serafina így alaposan felkavarta a jámbor nővérek hétköznapjainak egyébként nyugalmas folyását, mindjárt az első perctől fogva, ahogy betette a lábát a kolostorba.
Ellenállása a kezdeti falrengető hangerő után csendesebb, de annál eltökéltebb, annál kérlelhetetlenebb makacssággal áthevített akarattá keményedett, melynek erejével a nővérek nemigen tudtak mit kezdeni. Egyetlen ember volt a zárdában, aki tán többet megérzett a lány lelkében dúló drámából, mint bárki más, s akinek együttérzése így mélyebb és igazabb volt a többi nővér „előírásos” jóakaratánál. Az okos, csendes, és szeretett gyógynövényei iránt mélyen elkötelezett Zuana, a zárda patikárius nővére kapta a feladatot, hogy bűvös főzeteivel lecsillapítsa valahogy a dühöngő leányt.
A nővér, apja orvosi tudásával felvértezve, s a kolostor kertjében maga termesztette gyógyerejű növényei segítségével nem is vallott kudarcot. Hogy is vallott volna? Hisz már régóta ő vigyázott a kolostor közösségének egészségére, olyasfajta orvosi praxist folytatva, amire nőként akkoriban a kolostor falain kívül aligha lett volna lehetősége. Az első napok közösen megélt megpróbáltatásait még számos hasonlóan küzdelmes óra követte, melyek során a két nő között egy ellentmondásos, színleléssel és árulással terhelt, mégis minden szakítópróbát kiálló szövetség – már-már barátság – alakult ki, mely a lány életében sorsfordító erejűnek bizonyult.
A kétlaki életet élő angol írónő, Sarah Dunant, aki Firenzében éppúgy otthon van, mint Londonban, kiváló ismerője a reneszánsz kori Itáliának. Figyelemre méltó tudásról téve tanúbizonyságot, lenyűgöző részletgazdagsággal ábrázolja a tizenhatodik századi bencés kolostor világtól elzárt, unalmasnak azonban egyáltalán nem mondható életét. Olyan rejtett világba kalauzol minket, ahová kívülállók számára nincsen bejárás. Az írónő eleven színekkel festi meg az apácák mindennapjait: látjuk őket az éj legcsendesebb óráján matutinumra (hajnal kettő órai ima) vonulni, halljuk a zárda messze földön híres kórusának angyalokéhoz fogható énekét, átéljük a karneválra készülő Ferrara izgatott nyüzsgését, melyből a kolostor sem marad ki egészen. S miközben Serafina sorsának meglepő fordulatain ámulunk, lassan ismerőseinkké válnak a történet más szereplői is, hisz az írónő nemcsak remek mesélő, de nem kevésbé jó érzékkel formál élő, hús-vér karaktereket. Ilyen a zord és kérlelhetetlen Umiliana nővér, a novíciák felügyelője, aki az apátnő hatalmát fenyegeti, a szinte áttetszővé aszalódott, élő-holt Magdalena nővér, aki rendszeresen eksztázisba esik, s időnként Krisztus vérző sebeit produkálja, s persze leginkább az okos, szerény és áldozatkész Zuana nővér, aki fáradtságot nem ismerve ápolja a kolostor beteg lakóit, és közben az engedetlen Serafina sorsának gubancos szálait is végül az ő kezei fésülik simára.
S mikor a történet véget ér, azon kapjuk magunkat, hogy kissé kelletlenül csukjuk be a könyvet: hiányozni fognak a suhanó léptű apácák, a kolostor csendes kerengője, az imaórák ritmusa, ez az egész áhítattal teli, lassan pergő élet, mely zártságával együtt is sok nő számára bizonyult végül valódi áldásnak.
Az eladósorba került nemesi leányoknak bizony volt okuk az aggodalomra a jövőjüket illetően a tizenhatodik századi Itáliában. Legtöbbször nem rajtuk múlott ugyanis, hogy a sors házasságot, családban eltöltött asszonyi létet tartogat-e számukra, vagy szigorú zárdai életet, ahol Krisztus örök menyasszonyiként voltak kénytelenek eltölteni életük hátralévő napjait. Ennek oka főként az volt, hogy a katolikus Európa országaiban ez idő tájt olyan óriási összegű hozományt kellett a nemesi családoknak kiállítaniuk, hogy egynél több leánygyermeket általában nem tudtak kiházasítani. A szerencsés kiválasztott így aztán boldogan beevezett a házasság révébe, míg a hoppon maradt lánytestvérek hamar egy zárda falain belül találták magukat. A történészek becslései szerint akkoriban a nemesi származású leányok csaknem felére ez a sors várt. El lehet képzelni, hogy nem mindegyikükben buzgott fel mindjárt elemi erővel a vallásos élet iránti elkötelezettség.
Sarah Dunant regényének főhőse, a szép, viruló, tizenhat éves Serafina is egy titkos (és persze rangon aluli) szerelmet kénytelen örökre odahagyni, mikor a zárda kapui becsukódnak mögötte. Csakhogy ennek a lánynak esze ágában sincs engedelmes gyermekként elfogadni a szülei által rákényszerített sorsot. Ahhoz túl sok benne a düh, túl sok az életszeretet, túl sok a szerelem. Az eszeveszett erővel tiltakozó Serafina így alaposan felkavarta a jámbor nővérek hétköznapjainak egyébként nyugalmas folyását, mindjárt az első perctől fogva, ahogy betette a lábát a kolostorba.
Ellenállása a kezdeti falrengető hangerő után csendesebb, de annál eltökéltebb, annál kérlelhetetlenebb makacssággal áthevített akarattá keményedett, melynek erejével a nővérek nemigen tudtak mit kezdeni. Egyetlen ember volt a zárdában, aki tán többet megérzett a lány lelkében dúló drámából, mint bárki más, s akinek együttérzése így mélyebb és igazabb volt a többi nővér „előírásos” jóakaratánál. Az okos, csendes, és szeretett gyógynövényei iránt mélyen elkötelezett Zuana, a zárda patikárius nővére kapta a feladatot, hogy bűvös főzeteivel lecsillapítsa valahogy a dühöngő leányt.
A nővér, apja orvosi tudásával felvértezve, s a kolostor kertjében maga termesztette gyógyerejű növényei segítségével nem is vallott kudarcot. Hogy is vallott volna? Hisz már régóta ő vigyázott a kolostor közösségének egészségére, olyasfajta orvosi praxist folytatva, amire nőként akkoriban a kolostor falain kívül aligha lett volna lehetősége. Az első napok közösen megélt megpróbáltatásait még számos hasonlóan küzdelmes óra követte, melyek során a két nő között egy ellentmondásos, színleléssel és árulással terhelt, mégis minden szakítópróbát kiálló szövetség – már-már barátság – alakult ki, mely a lány életében sorsfordító erejűnek bizonyult.
A kétlaki életet élő angol írónő, Sarah Dunant, aki Firenzében éppúgy otthon van, mint Londonban, kiváló ismerője a reneszánsz kori Itáliának. Figyelemre méltó tudásról téve tanúbizonyságot, lenyűgöző részletgazdagsággal ábrázolja a tizenhatodik századi bencés kolostor világtól elzárt, unalmasnak azonban egyáltalán nem mondható életét. Olyan rejtett világba kalauzol minket, ahová kívülállók számára nincsen bejárás. Az írónő eleven színekkel festi meg az apácák mindennapjait: látjuk őket az éj legcsendesebb óráján matutinumra (hajnal kettő órai ima) vonulni, halljuk a zárda messze földön híres kórusának angyalokéhoz fogható énekét, átéljük a karneválra készülő Ferrara izgatott nyüzsgését, melyből a kolostor sem marad ki egészen. S miközben Serafina sorsának meglepő fordulatain ámulunk, lassan ismerőseinkké válnak a történet más szereplői is, hisz az írónő nemcsak remek mesélő, de nem kevésbé jó érzékkel formál élő, hús-vér karaktereket. Ilyen a zord és kérlelhetetlen Umiliana nővér, a novíciák felügyelője, aki az apátnő hatalmát fenyegeti, a szinte áttetszővé aszalódott, élő-holt Magdalena nővér, aki rendszeresen eksztázisba esik, s időnként Krisztus vérző sebeit produkálja, s persze leginkább az okos, szerény és áldozatkész Zuana nővér, aki fáradtságot nem ismerve ápolja a kolostor beteg lakóit, és közben az engedetlen Serafina sorsának gubancos szálait is végül az ő kezei fésülik simára.
S mikor a történet véget ér, azon kapjuk magunkat, hogy kissé kelletlenül csukjuk be a könyvet: hiányozni fognak a suhanó léptű apácák, a kolostor csendes kerengője, az imaórák ritmusa, ez az egész áhítattal teli, lassan pergő élet, mely zártságával együtt is sok nő számára bizonyult végül valódi áldásnak.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Belvárosi fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-09-03
Horváthné Galambos Krisztina ajánlata
Francoise Giroud : Alma Mahler avagy a hódítás művészete
1964-ben, halála évében, egy magányos estén Alma Mahler azokon a férfiakon töpreng, akik a lábainál hevertek. Elsősorban a nagy négyesen: Gustav Mahleren, Walter Gropiuson és Franz Werfelen, a férjeken, és Oskar Kokoschkán, a nevezetes szeretőn. Erre a következtetésre jut: "Mahler zenéjét soha nem szerettem igazán; soha nem érdekelt az, amit Werfel írt - soha nem értette, amit Gropius csinált -, de Kokoschka, igen, Kokoschka mindig mélyen hatott rám." Alma Mahler hosszú életútját - nyolcvanöt évet élt - megannyi zsákmány: meghódított férfi trófeája szegélyezi. A XIX. század végi és a XX. század eleji Bécs a színtere a varázslatainak, boszorkányságának. Françoise Giroud ennek az elbűvölő asszonynak, a "kék szemű lidércnek", a "modern nő egyik prototípusának" a történetét írja meg, nagy együttérzéssel és egyben finom iróniával tekintve e káprázatos, szecessziósan erotikus és fülledt, elemi erejű és teátrálisan mesterkélt asszonyi világra. Ez a könyv személyes történet és kultúrhistória egyaránt. A neves francia írónő, kitűnő publicista - egy ízben miniszter is - Alma Mahlerben egyszerre lát kivételes képességű, páratlan egyéniséget, és olyasvalakit, akinek messze átlagon felüli, már-már olümposzi sorsa magában egyesíti mindazokat a mozzanatokat, amelyek a Modern Nő felszabadulásának, emancipációjának történetét jellemzik. Alma Mahler valóban a hódítás művésze volt: istennő, aki minden kedvesét istenné léptette elő.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat
2010-09-03
Polczer Adél ajánlata
Pilinszky János : Mesék
Az Osiris Kiadó 2007-ben jelentette meg Orosz István illusztrációval az eredetileg 1957-ben napvilágot látott kötetet. Pilinszky János kényszerű hallgatását az Aranymadár című kötet törte meg 1957-ben, a verses meséket tartalmazó könyvecske nyolc évnyi publikációs szünetet követően jelenhetett meg. Szerzője '49-ben ösztöndíjasként még több hónapot töltött Olaszországban és Svájcban, hazaérkezése azonban keserű kijózanodással járt, katolicizmusa és az Újhold-nál betöltött szerepe miatt kiszorult a hivatalos irodalmi életből. A hosszú csend emlékezete igazából a Harmadnapon című kötet, amely az asztalfiók bő tíz éves terméséből válogatott, és nem mellesleg az életmű egyik legfontosabb darabjává vált, de az eredetileg négy mesét rejtő kis könyv sem maradt (vagy maradhat) visszhangtalan. Ezek a versek ugyanis a költő szigorú filozófiájának különös lenyomatai, egyaránt magukon viselik a világba vetett ember szorongásának és a felfedező gyermeki lélek örömének jeleit. Olvasásuk páratlan élményt jelent.
Pilinszky meséi nem egyszerűen versformákba szorított népmesei ihletésű történetek, vagy gyermekmesének álcázott súlyos filozófiai költemények, hanem egy sosemvolt fantáziavilág, kíméletlen logikával végiggondolt, mégis álomszerűen lágy krónikái. Nem elég ezért egyszerűen elmesélni, át is kell élni azokat. A mély szomorúságtól a szinte már felfoghatatlan szépségig az események részévé kell válni.
A madár és a leány, valamint a Kalandozás a tükörben az idegenséget és a reményvesztettséget fájdalmas szépséggé fokozzák, A naphajú királyleány és Aranymadár viszot klasszikus szüzsékre épülő, hagyományosan eseménydús mesék. Az Ének a kőszívű királyról nem csak az itt szereplő mesék közül emelkedik ki, de a teljes költői életmű egyik legszebb és legfélelmetesebb darabja. Az önmagát folyamatosan újraíró ballada, mely a totális szépséggé fokozott zsarnokság kiúttalanságát beszéli el, minden részletében azt a tökéletességet teremti újra, amit a király szenvedéseivel lerombol. Csodálatos.
Pilinszky meséi nem egyszerűen versformákba szorított népmesei ihletésű történetek, vagy gyermekmesének álcázott súlyos filozófiai költemények, hanem egy sosemvolt fantáziavilág, kíméletlen logikával végiggondolt, mégis álomszerűen lágy krónikái. Nem elég ezért egyszerűen elmesélni, át is kell élni azokat. A mély szomorúságtól a szinte már felfoghatatlan szépségig az események részévé kell válni.
A madár és a leány, valamint a Kalandozás a tükörben az idegenséget és a reményvesztettséget fájdalmas szépséggé fokozzák, A naphajú királyleány és Aranymadár viszot klasszikus szüzsékre épülő, hagyományosan eseménydús mesék. Az Ének a kőszívű királyról nem csak az itt szereplő mesék közül emelkedik ki, de a teljes költői életmű egyik legszebb és legfélelmetesebb darabja. Az önmagát folyamatosan újraíró ballada, mely a totális szépséggé fokozott zsarnokság kiúttalanságát beszéli el, minden részletében azt a tökéletességet teremti újra, amit a király szenvedéseivel lerombol. Csodálatos.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat
2010-08-31
Tolnai Gáborné ajánlata
Alexandr Szolzsenyicin : Ivan Gyenyiszovics egy napja
Valahol a távoli sztyeppén az utolsó sztálini évtized elején egy fogolytáborban élt az "ismeretlen" Ivan Gyeniszovics Suhov; az ő egyetlen napjának részletes krónikája az immár világhíres kisregény. Egyetlen teljességgel szokványos napjáé, amikor semmi különös nem történik: minusz harminc fok van,mint mindig; híg a halleves a reggeli, mint szokásos; a rabokat létszámba veszik és motozzák reggel és este, munkába menet és jövet, mint rendesen; dúl az ügyesek és élhetetlenek egyenlőtlen küzdelme a kályha és a kásás kondér körül, ahogy megannyi napon, héten, hónapon, éven át... A büntetések és a még mindig megszokhatatlan megaláztatások sem súlyosabbak, mint máskor. Vagyis tengeti a tábor a maga emberlét alatti életét, melynek inkább csak a külsőségeit szabályozza az őrség, valódi törvényeit a sajátos fogolylét alakítja, amely ugyan sokszor kegyetlen, mégis emberarcúbb mint a személytelen világ, amely ide küldte őket. A látszatra jelentéktelen, epizódszerűen és időrendben egymásra következő események nem pusztán - epikai értelemben - illusztratív értékűek és funkciójúak, hiszen Szolzsenyicin minden, apró-cseprőséget megjelenítő mondata magában hordozza a műnek is koherenciát adó legnagyobb borzalmat jelentő mondandót: a végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme. S hogy ebben a szigorúan időszerkezetű elbeszélésben a túlélésre összpontosító hős és fogolytársai számára ennyire megszűnhet az idő fogalma, ez az ellentmondás hordozza igazán a regény valódi jelentését: A diktatúra embertelenségét, a kegyetlen tekintetnélküliség következményeinek látleletét. A hétköznapi szenvedés ábrázolásakor az író nem infernális kínokat jelenít meg, "csupán" leírja az ötdekás zabkásaadagokért folyó közelharcot, a darabka szalonnával megvesztegethető brigádparancsnokok részrehajlását, az életbenmaradáshoz minimálisan szükséges feltételek megannyi részelemét és a túlélés egyéni manővereit, a rabok szívszorítóan leleményes ügyeskedését. Eszköztelen, ám markánsan rideg realizmussal szól tehát az író egyetlen napról, amely magában hordozza az ártatlanokra kiszabott büntetésidő végtelenségét, így mondva ítéletet minden megalázó, személyiséget megnyomorító, életet ellehetetlenítő diktatúrára.
A kisregénynek - tagadhatatlan irodalomesztétikai értékén túl - dokumentumjelentősége is van, hiteles híradás az ötvenes évek szibériai lágereiről.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Belvárosi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-31
Szilvási Krisztián ajánlata
David Gilmour : Filmklub
David Gilmour nálunk kevéssé ismert. Ha egyáltalán. Pedig szülőhazájában, Kanadában meglehetős népszerűségnek örvend, mint író, újságíró és televíziós személyiség egyaránt. A 80-as évek elején a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál szervezői közé tartozott, később filmkritikusként tevékenykedett a CBS csatornánál, huzamosabb ideig volt péntek esti kulturális műsora, valamint művészeti magazinsorozatot is készített. 1997-ben hagyta ott a háromdimenziós népszerűséget, hogy teljes erejével az írásra koncentrálhasson. Jól is tette, tehetségét olyan díjak bizonyítják, mint a 2005-ös Governor General Award az A Perfect Night to Go to China című regényéért, vagy a 2007-es IMPAC Award (a legnagyobb világméretű díjnak számító angol fikciós irodalmi elismerés). Ezenkívül Gilmour 2007-ben kettő arany Nemzeti Magazin Díjat is bezsebelhetett a My Life with Tolstoy című esszéjéért.
A Filmklub - amelyhez felesleges kreatívkodásként a magyar kiadásban a Peregnek a kamaszévek alcímet fűzték - David Gilmour szintén 2007-es munkája. Regény is, meg nem is. Önéletrajzi visszatekintés is, meg nem is. Filmekről szól, de anélkül is lehet rá tekinteni. Elemez, boncolgat, leír, okít, bizonyít, felszabadít és utat mutat. Összetett írásmű, amelynek rétegei az élvezeti érték miatt egymáshoz szorosan kapcsolódnak, szétfűzvén őket azonban megerősített értelmet és tanácsokat hordoznak. Gilmour szerepe egyszerre elhanyagolható benne, és roppant fontos; jelzőtábla, feltűnő kikövezés egy olyan úton, amelyet mindenkinek magának kell bejárnia (végigmennie, átvergődnie, keresztülharcolnia).
A Filmklub története szimpla, de buktatókkal aknásított. Olyan életszakaszba mar bele, amely állandó robbanásponton hevül, és bizony sokszor explodál is. David Gilmour rossz passzban van, egyre kevesebb munkát kínálnak neki, ráadásul kamaszfia, a lakli Jesse nem hajlandó teljesíteni az iskolában. Vagyis tanulni. Mivel ráérős ideje jelentősen felduzzadt, David olyan szülői pedagógiához folyamodik, amelyre a járt utat követők legutoljára mondanák azt, hogy "bevett". Beleegyezik abba (mit beleegyezik, ő maga ajánlja fel), hogy Jesse abbahagyja az iskolát. Egyetlen kikötést támaszt csupán a "no drog" elve mellett: hetente legalább háromszor le kell ülniük együtt filmeket nézni.
Nem hülyeség ez. Mivel David szakavatott (intuitív, s a megszerzett benyomásokat interiorizált) ismerője a filmek világának, magának a filmtörténetnek, s mivel a filmek művészi értékükön túl valahol a valóság(os világ) leképezései, ily módon szeretne az apa-fiú kapcsolat ráerősítő hatásának támogatásával irányt mutatni Jesse-nek. Hogy kiderüljön, mihez konyít igazán a fiú, miben mutatkozik meg a tehetsége, s hogy óvatosan sikerüljön neki erre az útra terelnie. Két (három, négy, több, sok) légy egy csapásra.
Jesse azonban kamasz, amely mindig hatványozza a felmerülő problémákat. Tömegesen. Ez az az életkor, amikor iránymutatás nélkül elveszik az ember az őt érő hatások és lehetőségek között. Többszörös odafigyelést igényel, és minden súlyosabban csapódik le egy kamaszban, mint egy már felnőtt és tapasztalt ember(b)en. A Filmklub ennek a nagyjából két kiragadott évnek a naplóformára hasonlító rögzítése, ahogyan apa és fia a filmek világán keresztül nyílik egymásra, vesz át a másikból/másiktól olyan elveket, cselekedeteket, meggyőződéseket, szemléletet, amely hiányzik belőle. Vagy belőle hiányzik. A filmek jelzőkövek, erőteljesen beépülő cölöpök, képpé formált erkölcsök, látásmódok, tanulságok. Ahogyan az olvasó David-del és Jesse-vel mered a képernyőre, egyúttal magába is néz, ki-ki az életkorának megfelelő lencsén át, hogy a végére olyan eredményt kapjon jutalmul, amely egy önmagát meglelő kamasz vállveregetésébe torkollik - saját kezűleg. David Gilmour pedig a háttérben mosolyog, és büszkén mondhatja el, hogy sikerült! Ugye, sikerült?
A Filmklub - amelyhez felesleges kreatívkodásként a magyar kiadásban a Peregnek a kamaszévek alcímet fűzték - David Gilmour szintén 2007-es munkája. Regény is, meg nem is. Önéletrajzi visszatekintés is, meg nem is. Filmekről szól, de anélkül is lehet rá tekinteni. Elemez, boncolgat, leír, okít, bizonyít, felszabadít és utat mutat. Összetett írásmű, amelynek rétegei az élvezeti érték miatt egymáshoz szorosan kapcsolódnak, szétfűzvén őket azonban megerősített értelmet és tanácsokat hordoznak. Gilmour szerepe egyszerre elhanyagolható benne, és roppant fontos; jelzőtábla, feltűnő kikövezés egy olyan úton, amelyet mindenkinek magának kell bejárnia (végigmennie, átvergődnie, keresztülharcolnia).
A Filmklub története szimpla, de buktatókkal aknásított. Olyan életszakaszba mar bele, amely állandó robbanásponton hevül, és bizony sokszor explodál is. David Gilmour rossz passzban van, egyre kevesebb munkát kínálnak neki, ráadásul kamaszfia, a lakli Jesse nem hajlandó teljesíteni az iskolában. Vagyis tanulni. Mivel ráérős ideje jelentősen felduzzadt, David olyan szülői pedagógiához folyamodik, amelyre a járt utat követők legutoljára mondanák azt, hogy "bevett". Beleegyezik abba (mit beleegyezik, ő maga ajánlja fel), hogy Jesse abbahagyja az iskolát. Egyetlen kikötést támaszt csupán a "no drog" elve mellett: hetente legalább háromszor le kell ülniük együtt filmeket nézni.
Nem hülyeség ez. Mivel David szakavatott (intuitív, s a megszerzett benyomásokat interiorizált) ismerője a filmek világának, magának a filmtörténetnek, s mivel a filmek művészi értékükön túl valahol a valóság(os világ) leképezései, ily módon szeretne az apa-fiú kapcsolat ráerősítő hatásának támogatásával irányt mutatni Jesse-nek. Hogy kiderüljön, mihez konyít igazán a fiú, miben mutatkozik meg a tehetsége, s hogy óvatosan sikerüljön neki erre az útra terelnie. Két (három, négy, több, sok) légy egy csapásra.
Jesse azonban kamasz, amely mindig hatványozza a felmerülő problémákat. Tömegesen. Ez az az életkor, amikor iránymutatás nélkül elveszik az ember az őt érő hatások és lehetőségek között. Többszörös odafigyelést igényel, és minden súlyosabban csapódik le egy kamaszban, mint egy már felnőtt és tapasztalt ember(b)en. A Filmklub ennek a nagyjából két kiragadott évnek a naplóformára hasonlító rögzítése, ahogyan apa és fia a filmek világán keresztül nyílik egymásra, vesz át a másikból/másiktól olyan elveket, cselekedeteket, meggyőződéseket, szemléletet, amely hiányzik belőle. Vagy belőle hiányzik. A filmek jelzőkövek, erőteljesen beépülő cölöpök, képpé formált erkölcsök, látásmódok, tanulságok. Ahogyan az olvasó David-del és Jesse-vel mered a képernyőre, egyúttal magába is néz, ki-ki az életkorának megfelelő lencsén át, hogy a végére olyan eredményt kapjon jutalmul, amely egy önmagát meglelő kamasz vállveregetésébe torkollik - saját kezűleg. David Gilmour pedig a háttérben mosolyog, és büszkén mondhatja el, hogy sikerült! Ugye, sikerült?
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat
2010-08-27
Szabados Éva ajánlata
Heinrich Harrer : Hét év Tibetben
Különleges könyvet tart kezében az olvasó. Különleges egyrészt azért, mert a világnak egy olyan szegletéről szóló regényes útleírás ez, amely még napjainkban sem könnyen megközelíthető terület az érdeklődők és Tibet sorsát megkülönböztetett figyelemmel kísérők számára. Különleges továbbá azért is, mert Tibet olyan korszakában játszódik, amiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre.
Mára Nyugat számára Tibet vagy csupán az izgalmas misztikum fényét, vagy pedig a börtön-lágerek sárga lámpáinak vigasztalan pislákolását jelenti. Nem igazán lehet tudni, melyik fogja végérvényesen elhomályosítani Tibet igazi, természetes, áhítatos arcát. Világunk legborzalmasabb pusztításának idején játszódik ez a- az európai kultúra egyik központjából érkező ember és a régi Tibet találkozásáról szóló - könyv. Az egyik kultúra félreértelmezett felsőbbrendűségénél fogva pusztít, míg a másik anakronisztikusnak tűnő szellemisége miatt fog hamarosan pusztulni. Heinrich Harrer mint - nemcsak alaposságánál fogva - ízig-vérig igazi német lelkületű ember kerül barátjával, Peter Aufschnaiterrel mesésen kalandos szökések sora után Lhászába, Tibet fővárosába, a Dalai Lámák ősi székhelyére. Elsősorban róla szól a könyv, hogyan látja az éles szemű utazó és tapasztalt hegymászó szemével Tibet hétköznapjait, és a Dalai Láma udvarának életét. Hogyan kerül kapcsolatba és később barátságba a fiatal Dalai Lámával, és válik tanítójává az európai gondolkodásmód és technikai csodák megismertetésében. Szemtanúként hogyan látja és éli meg a helyszínen a Tibettel szemben mindig résen álló nagyhatalom, Kína gátlástalan, rafinált politikai sakkjátszmáit, és leplezetlen végjátékként 1949-ben a világ tetejének gyarmatosítását.
Szerencsére nemcsak kalandos útleírás, érdekes korkép, és néprajzi megfigyelésekben is bővelkedő beszámoló ez a könyv, hanem elsősorban egy önmagával küzdő ember belső életének megváltozásáról, spirituális fejlődéséről szóló szinte akaratlan önvallomás is. Az ember tiszta vagy téves tudata és a megélt, kivetített külvilág: e két dolog uniója, feszültsége és ennek polaritása okozza szenvedésünket vagy boldogságunkat anyagi világunkban.
Létezik-e valami tiszta mező, boldog sziget, meg tudjuk-e találni itt a földön Sambhalát, tudatunk mitikus birodalmát, ahol a szomorúságtól ugyan nem, de a szenvedéstől, fájdalomtól végre mindenképpen megszabadulhatunk? Hogy Harrernak sikerült-e, ennek eldöntése nem a mi feladatunk, de talán az nem véletlen, hogy mindez Tibetben történt, abban az országban, ahonnan az emberi élet szellemi hagyománya - minden materialista nyomás ellenére - máig is a leghitelesebbként sugárzik a világba.
Mára Nyugat számára Tibet vagy csupán az izgalmas misztikum fényét, vagy pedig a börtön-lágerek sárga lámpáinak vigasztalan pislákolását jelenti. Nem igazán lehet tudni, melyik fogja végérvényesen elhomályosítani Tibet igazi, természetes, áhítatos arcát. Világunk legborzalmasabb pusztításának idején játszódik ez a- az európai kultúra egyik központjából érkező ember és a régi Tibet találkozásáról szóló - könyv. Az egyik kultúra félreértelmezett felsőbbrendűségénél fogva pusztít, míg a másik anakronisztikusnak tűnő szellemisége miatt fog hamarosan pusztulni. Heinrich Harrer mint - nemcsak alaposságánál fogva - ízig-vérig igazi német lelkületű ember kerül barátjával, Peter Aufschnaiterrel mesésen kalandos szökések sora után Lhászába, Tibet fővárosába, a Dalai Lámák ősi székhelyére. Elsősorban róla szól a könyv, hogyan látja az éles szemű utazó és tapasztalt hegymászó szemével Tibet hétköznapjait, és a Dalai Láma udvarának életét. Hogyan kerül kapcsolatba és később barátságba a fiatal Dalai Lámával, és válik tanítójává az európai gondolkodásmód és technikai csodák megismertetésében. Szemtanúként hogyan látja és éli meg a helyszínen a Tibettel szemben mindig résen álló nagyhatalom, Kína gátlástalan, rafinált politikai sakkjátszmáit, és leplezetlen végjátékként 1949-ben a világ tetejének gyarmatosítását.
Szerencsére nemcsak kalandos útleírás, érdekes korkép, és néprajzi megfigyelésekben is bővelkedő beszámoló ez a könyv, hanem elsősorban egy önmagával küzdő ember belső életének megváltozásáról, spirituális fejlődéséről szóló szinte akaratlan önvallomás is. Az ember tiszta vagy téves tudata és a megélt, kivetített külvilág: e két dolog uniója, feszültsége és ennek polaritása okozza szenvedésünket vagy boldogságunkat anyagi világunkban.
Létezik-e valami tiszta mező, boldog sziget, meg tudjuk-e találni itt a földön Sambhalát, tudatunk mitikus birodalmát, ahol a szomorúságtól ugyan nem, de a szenvedéstől, fájdalomtól végre mindenképpen megszabadulhatunk? Hogy Harrernak sikerült-e, ennek eldöntése nem a mi feladatunk, de talán az nem véletlen, hogy mindez Tibetben történt, abban az országban, ahonnan az emberi élet szellemi hagyománya - minden materialista nyomás ellenére - máig is a leghitelesebbként sugárzik a világba.
Lelőhely: Belvárosi fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-27
Berente Erika ajánlata
Mikszáth Kálmán : A beszélő köntös
Az 1889-ben írt A beszélő köntös jellegzetesen mikszáthi történelmi idill. A három részre szakadt ország korát idézi vissza; a helyszín Kecskemét, a "különleges státusú" város nehezen megőrzött szabadsága miatt szenved hol ettől, hol attól a féltől. Bár Mikszáth Kálmán több helyütt is hivatkozik a történet hitelességére, témája mégsem a történelmi konfliktusokra épül, "mert a mese benne a fő, a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte".
A történet hőse a kecskeméti főbíró, Lestyák Mihály - akinek már megválasztása is tündéri módon megy végbe - a népmesék ifjú hőseinek furfangjával próbálja megmenteni Kecskemétet a portyázó hadak dúlásától. A csodakaftán fölfoghatatlan törökszelidítő hatalma meg is hozza a várt eredményt, Kecskemét virágzik, Lestyákot, mint szabadítót ünneplik. Az idill még Mikszáth tündérvilágában sem tarthat sokáig: a kaftánt kicserélik, Lestyák szépséges szerelmét lefejezni viszik a város elárulása miatt, maga Lestyák is eltűnik. A boldog vég mégsem marad el: ha nem is kecskeméti főbíróként, de boldog lesz Lestyák és mátkája.
A romantikus történet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt kedves, kellemes, színvonalasan szórakoztató olvasmánya.
A történet hőse a kecskeméti főbíró, Lestyák Mihály - akinek már megválasztása is tündéri módon megy végbe - a népmesék ifjú hőseinek furfangjával próbálja megmenteni Kecskemétet a portyázó hadak dúlásától. A csodakaftán fölfoghatatlan törökszelidítő hatalma meg is hozza a várt eredményt, Kecskemét virágzik, Lestyákot, mint szabadítót ünneplik. Az idill még Mikszáth tündérvilágában sem tarthat sokáig: a kaftánt kicserélik, Lestyák szépséges szerelmét lefejezni viszik a város elárulása miatt, maga Lestyák is eltűnik. A boldog vég mégsem marad el: ha nem is kecskeméti főbíróként, de boldog lesz Lestyák és mátkája.
A romantikus történet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt kedves, kellemes, színvonalasan szórakoztató olvasmánya.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Bácsai fiókkönyvtár, Belvárosi fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-24
Joó József ajánlata
Cziráki Lajosné : „A vágyak szála szétszakadt” - Pápai vonatkozások Cziráki Lajos naplójából (1960-2003)
A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár Jókai Füzetek sorozatában, Cziráki Lajosné válogatásában, szerkesztésében és előszavával jelent meg a kötet, amely Cziráki Lajos Munkácsy-díjas festőművész naplójából a pápai vonatkozású részeket tartalmazza. Az előszót jegyző társ többek között ezeket írja: „Szinte állandóan érzem jelenlétét. Azt várom, hogy feltűnjön előttem magas alakja. Keresem azokon az utcákon, ligetekben, ahol gyakran megfordultunk ketten. Ezért járok többször Pápára is. Igyekszem itt mindent az Ő szemével látni. Elképzelem, ahogy édesanyja halála után a temetőben bolyong, vagy a Batthyány utcát rója magányosan. Állandóan érezni szeretném továbbra is jelenlétét. Most értem meg igazán Kosztolányi verssorait: „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiában...” E napló által mégis megkísérlem a lehetetlent. Megidézem gondolatait, élethelyzeteit.”
Örülhetünk az ötvenegyedik kötetnek - sorozatszerkesztő: dr. Hermann István könyvtárigazgató -, s tisztelettel vagyunk Cziráki Lajosné útitársai az érdekes, fájdalmasan szép kalandozásban.
„A legnagyobb vihar a haláltusa éjszakáján rontott ránk. 1954. február 23. hajnali 5 óra. A vágyak szála elszakadt. Bárhová mentem, édesanyámtól nem jött már levél...Neki már nincs szüksége megnyugtató, vigasztaló sorokra Colmarból, Budapestről, Rómából vagy akárhonnan, hogy egészséges vagyok. A vágyak szála elszakadt. Talán az álmok köpenyében folytatódik valamiképpen... Visszatekintve a múltra, az egyik legkedvesebb emlékem a pápai Maulbertsch-freskó restaurálása volt, az ilyen jellegű munkák közül. (Itt még „titok” is lappang...) ...Ma Van Gogh-ra kellett gondolnom...Hírt kaptam Pápáról, hogy dr. Temesvári Péter felkereste a nagy hollandus festő sírját, és hozott magával onnan néhány borostyánlevelet. Pápára, a kis városba, a kis város csendjébe behatolt a világ, a szerencsétlen sorsú hollandus szívverése...A tegnapi szép álmomat jegyzem le most. (Milyen ritkák az ilyenek!) Régi pápai házunkban voltunk együtt: édesanyám és én. Hideg novemberi időben (eső esett, borús volt az ég, szinte félhomályban látszott minden), egy ismerős asszony virágmagot rakott udvarunkon a földbe. Csodálkoztam: novemberben ilyet! Bementünk édesanyámmal a szobába, s néhány perc múlva az ablakon kitekintve, csodálkozva láttuk, hogy a rideg novemberi időben az elvetett virágmagból gyönyörű szép margaréták nyíltak teljes pompában...Amikor idejártam diákként, nem gondoltam volna, hogy itt leszek tanár. Tanítóképzősöket tanítok majd festésre, rajzolásra. A háború után, amikor idekerültem, már mögöttem volt a római ösztöndíjas év, az alig halványuló emlékű németországi, franciaországi háborús idők, most pedig már Győrből jöttem e valóban kis városba, mögöttem a párizsi utazás, Solesmes, Saumur, Thaizé és másodszor Colmar, Grünewald remekével...Pápáról kaptam szomorú levelet. Meghalt A. Tóth Sándor festőművész, tanár 77 éves korában. Egy nagyon gazdag munkás élet hunyt ki. Én is sokat tanultam tőle. (Főleg az emberekkel való kapcsolatteremtést). Áldja meg a jó Isten. R. i. p.”
Néhány sor a kötetből, jelezve csak, mi mindenről írt Cziráki Lajos, akinek naplója lelki életének is tükre. Hűséggel, őszintén jegyezte fel az eseményeket, megjegyzéseket, észrevételeket fűzött dolgokhoz, olvasmányaiból idézett, szívesen forgatta Goethe Költészet és valóság című művét, haszonnal Herbert Frank munkáját (Az avantgarde támogatói), szép idézetet másolt le - maga számára okulásul - Marcus Auréliustól: „...Mikor leszel már elégedett jeleneddel, mikor leled örömödet abban, amit most bírsz; belátva, hogy mindaz, ami bántott, javadat szolgálta...”
Cziráki Lajos bizonyára nem gondolta, hogy sorai halála után a nyilvánosság elé kerülnek, de szerencsére, elmondhatjuk, nem maradtak kéziratban, s a vállalkozó könyvtár közvetítésével a festőművész ismerős arca tekint ránk. Az olvasóközönség alighanem nyúl az érdekes kötet után, amelynek szerzője az igazságot szerető magatartással változatlanul érvényes igazságokat ír le, szót ejt pályatársakról, kollégákról, családról, korról, istenhitről. Cziráki Lajos tisztán áll előttünk, személyiségén áramlik át és méretik meg a világ. A könyv méltó darabja az értékeket felkaroló pápai bibliotéka sorozatának.
Örülhetünk az ötvenegyedik kötetnek - sorozatszerkesztő: dr. Hermann István könyvtárigazgató -, s tisztelettel vagyunk Cziráki Lajosné útitársai az érdekes, fájdalmasan szép kalandozásban.
„A legnagyobb vihar a haláltusa éjszakáján rontott ránk. 1954. február 23. hajnali 5 óra. A vágyak szála elszakadt. Bárhová mentem, édesanyámtól nem jött már levél...Neki már nincs szüksége megnyugtató, vigasztaló sorokra Colmarból, Budapestről, Rómából vagy akárhonnan, hogy egészséges vagyok. A vágyak szála elszakadt. Talán az álmok köpenyében folytatódik valamiképpen... Visszatekintve a múltra, az egyik legkedvesebb emlékem a pápai Maulbertsch-freskó restaurálása volt, az ilyen jellegű munkák közül. (Itt még „titok” is lappang...) ...Ma Van Gogh-ra kellett gondolnom...Hírt kaptam Pápáról, hogy dr. Temesvári Péter felkereste a nagy hollandus festő sírját, és hozott magával onnan néhány borostyánlevelet. Pápára, a kis városba, a kis város csendjébe behatolt a világ, a szerencsétlen sorsú hollandus szívverése...A tegnapi szép álmomat jegyzem le most. (Milyen ritkák az ilyenek!) Régi pápai házunkban voltunk együtt: édesanyám és én. Hideg novemberi időben (eső esett, borús volt az ég, szinte félhomályban látszott minden), egy ismerős asszony virágmagot rakott udvarunkon a földbe. Csodálkoztam: novemberben ilyet! Bementünk édesanyámmal a szobába, s néhány perc múlva az ablakon kitekintve, csodálkozva láttuk, hogy a rideg novemberi időben az elvetett virágmagból gyönyörű szép margaréták nyíltak teljes pompában...Amikor idejártam diákként, nem gondoltam volna, hogy itt leszek tanár. Tanítóképzősöket tanítok majd festésre, rajzolásra. A háború után, amikor idekerültem, már mögöttem volt a római ösztöndíjas év, az alig halványuló emlékű németországi, franciaországi háborús idők, most pedig már Győrből jöttem e valóban kis városba, mögöttem a párizsi utazás, Solesmes, Saumur, Thaizé és másodszor Colmar, Grünewald remekével...Pápáról kaptam szomorú levelet. Meghalt A. Tóth Sándor festőművész, tanár 77 éves korában. Egy nagyon gazdag munkás élet hunyt ki. Én is sokat tanultam tőle. (Főleg az emberekkel való kapcsolatteremtést). Áldja meg a jó Isten. R. i. p.”
Néhány sor a kötetből, jelezve csak, mi mindenről írt Cziráki Lajos, akinek naplója lelki életének is tükre. Hűséggel, őszintén jegyezte fel az eseményeket, megjegyzéseket, észrevételeket fűzött dolgokhoz, olvasmányaiból idézett, szívesen forgatta Goethe Költészet és valóság című művét, haszonnal Herbert Frank munkáját (Az avantgarde támogatói), szép idézetet másolt le - maga számára okulásul - Marcus Auréliustól: „...Mikor leszel már elégedett jeleneddel, mikor leled örömödet abban, amit most bírsz; belátva, hogy mindaz, ami bántott, javadat szolgálta...”
Cziráki Lajos bizonyára nem gondolta, hogy sorai halála után a nyilvánosság elé kerülnek, de szerencsére, elmondhatjuk, nem maradtak kéziratban, s a vállalkozó könyvtár közvetítésével a festőművész ismerős arca tekint ránk. Az olvasóközönség alighanem nyúl az érdekes kötet után, amelynek szerzője az igazságot szerető magatartással változatlanul érvényes igazságokat ír le, szót ejt pályatársakról, kollégákról, családról, korról, istenhitről. Cziráki Lajos tisztán áll előttünk, személyiségén áramlik át és méretik meg a világ. A könyv méltó darabja az értékeket felkaroló pápai bibliotéka sorozatának.
Lelőhely: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Bácsai fiókkönyvtár, Belvárosi fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-24
Könyvajánló gyerekeknek
Máté Zsófia ajánlata
Szalay Lenke : Mogyoró kinövi a kabátját
A kék szemű, fitos Mogyoró, akit az olvasó jól ismer Szalay Lenke Mogyoró című regényéből, két évvel idősebb és öt egész centiméterrel nagyobb lett, amióta nem találkoztunk vele- és ez igazán nagy jelentőségű esemény egy olyan kislány életében, aki mindig a legkisebb volt az osztályban.
De ne vágjunk az események elébe... Ez a rohamos növekedés egy nyári szünidő eredménye. Mogyoró ugyanis nagymamájánál nyaral a Balatonon. Számtalan mulatságos kaland esik meg vele, számtalan bonyodalom származik sedreségéből, sőt néha túlságos buzgalmából is. A kalandok közben vidáman múlik a nyár a Balaton partján és a tó hűs vizében, és Mogyoró a falusi élet ezer apró eseménye közepette kiscicákat nevel, megment egy csirkét a biztos haláltól, új barátokat szerez, új tapasztalatokkal gazdagodik. S mire eljön a szeptember és az új iskolaév, anyuka bánatára és Mogyoró örömére kiderül, hogy a kislány kinőtte a tavalyi szép nagy kockás kabátot...
De ne vágjunk az események elébe... Ez a rohamos növekedés egy nyári szünidő eredménye. Mogyoró ugyanis nagymamájánál nyaral a Balatonon. Számtalan mulatságos kaland esik meg vele, számtalan bonyodalom származik sedreségéből, sőt néha túlságos buzgalmából is. A kalandok közben vidáman múlik a nyár a Balaton partján és a tó hűs vizében, és Mogyoró a falusi élet ezer apró eseménye közepette kiscicákat nevel, megment egy csirkét a biztos haláltól, új barátokat szerez, új tapasztalatokkal gazdagodik. S mire eljön a szeptember és az új iskolaév, anyuka bánatára és Mogyoró örömére kiderül, hogy a kislány kinőtte a tavalyi szép nagy kockás kabátot...
Lelőhely: Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-09-07
Mester Ibolya ajánlata
Varga Katalin : Madzag és cimborái
Ha velem jöttök és óvatosan bekukucskáltok a puliházba, meglátjátok Kutyamamát két újszülött csemetéjével! A két apró, fekete szőrgombolyag látszatra teljesen egyforma, olyanok, akár két tojás. Hogy mégis Kutyamama hogyan különbözteti meg őket egymástól? Hát bizony eleinte sehogy sem! De amikor jobban szemügyre veszi két kölykét, észreveszi, hogy az egyiknek a bal füle fehér. Borzasztóan megörül, és így azt a kis foltosat elnevezi Pamacsnak, a másikat pedig Madzagnak, mivel ez a név nagy divat a faluban. Eleinte a kiskutyák szeme és füle le volt ragadva, nem láttak és nem hallottak semmit, csak érezték a kutyaház kellemes melegét és azt, amint Kutyamama gyengéden megnyalogatja a hátukat és megszoptatja őket. Amikor kinyílt a szemük és a fülük, akkor persze minden megváltozott. És mit gondoltok, két ikerkutyus között csupán annyi a különbség, hogy egyik foltos, a másik fekete? Hát nem! Ez a két kölyökkutya természetre teljesen más volt! Pamacs egy igazi kis vadóc, bátor és kíváncsi, alig fér a bőrébe. Madzag azonban… Ő bizony csak megbújik a meleg vacokban és nyüszítve hátrál, ha valami közeledik felé. Valami ismeretlen. Persze azért Kutyamama épp úgy szereti őt is, mintha igazi, bátor kis puli lenne. Meg is tanítja mindenre, amire egy rendes kiskutyának szüksége lehet. Például tálból enni, kutya módra futni és még a szobatisztaságra is! Az ugatás viszont már nem ilyen egyszerű feladat. Madzag fél a baromfiudvar idegen lakóitól, a kakastól, a kacsától, és még a verebektől is. De csak kezdetben ám, mert valahogy mégis nekibátorodik. Gondolhatjátok, milyen nehéz lehet bátornak lennie, ha ilyen félős és ijedős szegényke! Este például minden bokor és fa árnyéka olyan, akár egy hatalmas szörnyeteg, aminek száz mancsa van! Ráadásul még susognak is az esti szélben. Persze amíg Madzag azt sem tudja, mi a csuda az árnyék, miért is ne félne, nem igaz? Még annyi mindent meg kell tanulnia és ismernie! Például hogy milyenek a macskák? Hogy belőlük is lehet két teljesen egyforma, mégis másmilyen. Két iker cica. Vagy hogy mire jó a szaglás és a remek hallás? És hogyan kell megszámolni a faleveleket?
Ugye kíváncsiak vagytok rá, hogy mindez hogyan történik és kik lesznek Madzag barátai a mesében? Megtudhatjátok a könyvből! Madzag és Pamacs ugyanis meghívott benneteket, de arra kérlek, ne felejtsetek el illedelmesen viselkedni!
A lábadat töröld meg! S a meghívást köszönd meg!
Ugye kíváncsiak vagytok rá, hogy mindez hogyan történik és kik lesznek Madzag barátai a mesében? Megtudhatjátok a könyvből! Madzag és Pamacs ugyanis meghívott benneteket, de arra kérlek, ne felejtsetek el illedelmesen viselkedni!
A lábadat töröld meg! S a meghívást köszönd meg!
Lelőhely: Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Bácsai fiókkönyvtár, Belvárosi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár,
2010-09-03
Tóth Márta ajánlata
Sven Nordqvist : Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt
Az öreg Pettson magányosan éldegélt kis vidéki házában. A tyúkjain kívül más társasága nem volt, így néha bizony nagyon egyedül érezte magát. Egyik nap a szomszédja, Andersson néni állított be hozzá, s egy kartondobozt nyújtott át neki, amire nagy betűkkel az volt ráírva, hogy Findusz zöldborsó. Amikor azonban az öreg kinyitotta a dobozt, borsó helyett egy apró kiscicát talált benne. Azonnal a szívébe zárta az apró jószágot, és innentől kezdve a tanyán teljesen megváltozott az élet... De a kis macska még nem ismerte olyan jól a kertet és félelmetes kalandot élt meg egy borzzal, egy ládával és két egérrel...
Az első Findusz-kötet megjelenése óta a gyerekek kedvence. Aki még nem olvasta, annak bizony itt az ideje!
Lelőhely: Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár
2010-08-31
Tolnai Gáborné ajánlata
Fabian Lenk : Idődetektívek 3. A vikingek varázskardja
A kiskamaszoknak szánt krimisorozat főszereplői tizenkét éves gyerekek (két fiú és egy kislány), egy ódon kisváros lakói, és családi vonalon bejáratosak a VIII. században épült bencés kolostor könyvtárába. A nyomozás nem mellékes kelléke az alapjáraton is sejtelmes kolostor titokzatos terme, a Tempusz, ahonnan erős koncentrálással a történelem bármelyik évébe eljuthatnak. Időutazás, bolyongás a múltban, veszélyes kalandok sora: mindez elegendő lehet arra, hogy a célközönség néhány órára otthagyja a monitort vagy a tévé képernyőjét (fülhallgató maradhat, ha muszáj). Az Idődetektívek három bátor időutazó kalandjain keresztül a történelem fontos mozzanatait ismerteti meg a kiskamaszokkal. Kalandos utazás a múltba: a hiteles történelmi háttér, a történelmi tényeket rendszerező függelék és a szószedet segítségével az ifjú olvasók bátran hagyatkozhatnak rá még a tanórákon is.
A vikingek varázskardja a sorozat harmadik része. A bátor időutazók ezúttal a középkori Észak-Európába, a félelmetes harcosok hírében álló vikingek korába repülnek, az időszámításunk szerinti 965-ös évbe. Titokzatos támadások érik Hedeby békés lakóit vajon sárkányhajóikat és merész harcosaikat tényleg a gonosz mitikus lények, a trollok fenyegetik? A viking vezér, Erik megszerzi Odin isten kardját, hogy megvédje és hatalmassá tegye népét. De a mágikus kard óvja-e a birtokosát, vagy inkább veszélybe sodorja az életét? A kis nyomozók fényt derítenek minden titokra.
A vikingek varázskardja a sorozat harmadik része. A bátor időutazók ezúttal a középkori Észak-Európába, a félelmetes harcosok hírében álló vikingek korába repülnek, az időszámításunk szerinti 965-ös évbe. Titokzatos támadások érik Hedeby békés lakóit vajon sárkányhajóikat és merész harcosaikat tényleg a gonosz mitikus lények, a trollok fenyegetik? A viking vezér, Erik megszerzi Odin isten kardját, hogy megvédje és hatalmassá tegye népét. De a mágikus kard óvja-e a birtokosát, vagy inkább veszélybe sodorja az életét? A kis nyomozók fényt derítenek minden titokra.
Lelőhely: Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Bácsai fiókkönyvtár, Belvárosi fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szentiváni fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-27
Takács Zsoltné ajánlata
Roald Dahl: Matilda három csodája
A címszereplő kislány egy angol falucskában él szüleivel és Misi nevű bátyjával. Apja Beléndek úr, autókereskedő. Nap, mint nap azzal keresi kenyerét, hogy használt autókat vásárol, látszatra felújítja őket, és jó áron túlad rajtuk. Édesanyja szenvedélyes bingójátékos. Minden nap a szomszédos városkában játszik. A gyermekek önállókká váltak ilyen szülők mellett. Matilda egy csodagyermek. Másfél évesen tökéletesen beszélt, három évesen megtanult olvasni, négyesztendősen, pedig folyékonyan olvas. Eleinte maga sem tudja, mi mindenre képes. Midezekről persze a szülőknek sincs tudomásuk. A kislány, unaloműzésként a község könyvtárába jár. Pelikán néni a könyvtáros segítségével hasznos olvasmányokat kap. Mivel valamennyi gyermekkönyvet elolvasta, öt évesen kerül kezébe Charles Dickens regényei.
Egy nap mikor a család megszokott hal és sült krumpli vacsoráját fogyasztja a tévé előtt, a kislány engedélyt kér, hogy az étkezőben ehessen, mert olvasni szeretne. A családfő megsértődve teszi tönkre a könyvet, hogy milyen haszontalan dolgokat művel a lánya. Matilda csendesen bosszút forral.
Véletlen balesetek sorozata éri a családot. Szupercsiriz ragasztó kerül Beléndek úr kalapjába, kísértet jelenik meg a házban, és a mama hajszőkítője kerül a papa hajolajába. A család kezd rettegni.
Matilda iskolába kerül. A szelíd Édes kisasszony a tanítónő szárnya alatt újabb csodás tehetsége érvényesül. A kislány hamar beilleszkedik, mindenki kedveli, és nem irigylik az osztálytársak se. Mindenki elfogadja őt zseniként, csak az iskola igazgatónője nem. Ordass kisasszony az igazgatónő arról híres, hogy utálja a kisgyerekeket. Minden osztályban hetente egyszer egy órát ő tanít, vagyis számonkér. A gyerekek rettegik ezeket az órákat. Matilda kis barátnőjével elhatározza, hogy megbüntetik a kegyetlenkedőt. Olyan elszántan próbálkoznak, hogy a kislánynál egy újabb csoda kezd kialakulni. Hogy mi ez? Ahhoz ajánlom elolvani ezt a nem túl hosszú, de érdekfeszítő kisregényt.
Az író azzal teszi érdekessé az ifjúság számára írásait, hogy nem gügyögösen fogalmaz, hanem a felnőttek szintjére emeli fel őket. Történeteiben a gyermekek szemszögéből csodálkozik rá a gondokkal teli világra, amelyben a felnőttek furcsán viselkednek. A könnyebb megértés érdekében sokat mondó, beszélő neveket ad a szereplőinek. Ezáltal válik a kicsik számára is érdekes olvasmánnyá minden írása.
Egyik sajátossága még a regénynek, ami minden gyermeknek tetszett eddig, hogy piros betűkkel nyomtatták.
Egy nap mikor a család megszokott hal és sült krumpli vacsoráját fogyasztja a tévé előtt, a kislány engedélyt kér, hogy az étkezőben ehessen, mert olvasni szeretne. A családfő megsértődve teszi tönkre a könyvet, hogy milyen haszontalan dolgokat művel a lánya. Matilda csendesen bosszút forral.
Véletlen balesetek sorozata éri a családot. Szupercsiriz ragasztó kerül Beléndek úr kalapjába, kísértet jelenik meg a házban, és a mama hajszőkítője kerül a papa hajolajába. A család kezd rettegni.
Matilda iskolába kerül. A szelíd Édes kisasszony a tanítónő szárnya alatt újabb csodás tehetsége érvényesül. A kislány hamar beilleszkedik, mindenki kedveli, és nem irigylik az osztálytársak se. Mindenki elfogadja őt zseniként, csak az iskola igazgatónője nem. Ordass kisasszony az igazgatónő arról híres, hogy utálja a kisgyerekeket. Minden osztályban hetente egyszer egy órát ő tanít, vagyis számonkér. A gyerekek rettegik ezeket az órákat. Matilda kis barátnőjével elhatározza, hogy megbüntetik a kegyetlenkedőt. Olyan elszántan próbálkoznak, hogy a kislánynál egy újabb csoda kezd kialakulni. Hogy mi ez? Ahhoz ajánlom elolvani ezt a nem túl hosszú, de érdekfeszítő kisregényt.
Az író azzal teszi érdekessé az ifjúság számára írásait, hogy nem gügyögösen fogalmaz, hanem a felnőttek szintjére emeli fel őket. Történeteiben a gyermekek szemszögéből csodálkozik rá a gondokkal teli világra, amelyben a felnőttek furcsán viselkednek. A könnyebb megértés érdekében sokat mondó, beszélő neveket ad a szereplőinek. Ezáltal válik a kicsik számára is érdekes olvasmánnyá minden írása.
Egyik sajátossága még a regénynek, ami minden gyermeknek tetszett eddig, hogy piros betűkkel nyomtatták.
Lelőhely: Központi könyvtár - Gyermekkönyvtár, Bácsai fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár, Szabadhegyi fiókkönyvtár, Szigeti fiókkönyvtár,
2010-08-24
Ajánlott böngészők |
Frissítve |
Weboldal |
|
Internet Explorer 7-től, Mozilla Firefox |
2010-09-07 |
slo©2008 |