Zeneajánló

Dolly Rebecca Parton (1946-) amerikai country- és pop-énekesnő, dalszerző, színésznő, filantróp. Évtizedeken át tartó pályafutása során a countryzene egyik legsikeresebb előadójává vált. Huszonöt slágerlista-vezető dalának, és rekordmennyiségű negyvenkettő Top 10-es albumának köszönhetően a "Countryzene Királynője"-ként is nevezik. Az egyetlen előadó, aki az utóbbi négy évtized mindegyikében rendelkezett listavezető dallal.
Az amerikai Tennessee államban, Sevierville-ben született egy szegény család tizenkettő gyermeke egyikeként. Gyermekkoráról a Coat of Many Colors című dalában énekel. Nagy hatással voltak rá gyermekkori templomi élményei. Nagyapja a pünkösdi mozgalom egyik képviselője volt. Koncertjei során ma is gyakran énekel spirituális dalokat. Parton már gyerekként gyakran fellépett helyi rádiók műsoraiban. Tizenhárom éves korában fellépett egy Nashville-i rádióműsorban. Itt találkozott először Johnny Cashsel, aki bátorította őt.  A középiskola elvégzése után Nashville-be költözött és a Monument Records-hoz szerződött le. Először zeneszerzőként ért el sikereket: Bill Philips és Skeeter Davis  számára írt egy-egy dalt nagybátyjával közösen, melyek a countryzenei slágerlistán az első tízbe kerültek. Ezután lehetőséget kapott, hogy saját dalt adjon ki: a Dumb Blonde és a Something Fishy első önálló albumának előfutárai voltak. 1967-ben Porter Wagoner meghívta őt televíziós műsorába, egy hetente jelentkező countryzenei programba. Később leszerződtette saját kiadójához, az RCA-hez. Itt kiadott első dala, a Just Because I'm a Woman  a tizenhetedik helyig jutott a countryzenei listán. Sikeresebb volt Wagonerrel duettben, 1968-ban a Countryzenei Díjátadón az év együttesének választották őket. Ám szóló dalai továbbra sem hozták meg a sikert. 1970-ben Wagoner elénekeltette vele a Mule Skinner Blues-t, egy hagyományos country-dal feldolgozását, mely a harmadik helyig jutott. Ezt követte első listavezető dala, a Joshua, majd további sikeres dalok. Az igazi áttörést az 1974-ben kiadott Jolene  című dal hozta meg számára. Ezután úgy döntött, hogy kilép Wagoner műsorából, hogy a szóló karrierjére koncentrálhasson. Ekkor írta meg az I Will Always Love You című dalt, melyben Wagonernek ad hálát. A dal listavezető lett, és Elvis Presley is szerette volna feldolgozni. Partont érdekelte a lehetőség, de Presley menedzsere, Colonel Tom Parker a dalszerzői jogok átadását kérte, amelybe Parton végül nem ment bele. 1974 és 1980 között szinte minden dala az első tízbe került a countryzenei slágerlistán, és nyolc listavezető dala is volt. 1976-ban önálló televíziós műsort indított, és 1977-ben már ő volt a producere a lemezeinek, mely nagyobb alkotói szabadságot tett lehetővé számára. 1977-es Here You Come Again című albuma volt az első, mely átlépte az egymillió eladott lemezt, és az azonos című kislemeze volt az első, mely a Billboard Hot 100  popzenei slágerlistán is az első tízbe került. Ezt követően több dala a countryzenei slágerlista mellett a popzeneire is feljutott. 1978-ban nyerte első Grammy-díját, legjobb countryénekes kategóriában. 1980-ban minden addiginál nagyobb sikereket ért el. Első filmjének, a Kilenctől ötignek  azonos címmel írt betétdala a Billboard Hot 100-on a csúcsig jutott. (Parton egyetlen szóló dala, melynek ez sikerült.) A dal emellett Golden Globe és Oscar-díj jelölést is hozott számára. 1983-ban ismét a Hot 100 élére került, ekkor a Kenny Rogersszel közösen előadott Islands in the Stream című dalnak köszönhetően. A sikerek ellenére az RCA Records nem hosszabbított vele szerződést, így 1987-ben átigazolt a Columbia Recordshoz. Már itt jelentette meg Trio című albumát, melyet két másik country-énekesnővel, Linda Ronstadttel és Emmylou Harrisszel  közösen készített. Az album egy Grammy-díjat (Legjobb country együttes), illetve egy jelölést (Az év albuma) hozott a trió számára. Új szólóalbuma, mellyel ismét megpróbált a popzenében sikert aratni, a vártnál gyengébb eredményeket ért el, ezután úgy döntött, hogy visszatér gyökereihez, a countryzenéhez. A következő lemezéről két dal is listavezető volt a countryzenei slágerlistán. 1992-ben Whitney Houston feldolgozta 1974-es I Will Always Love You című dalát, az egész világon óriási sikert aratva. A következő évben James Ingrammal adta elő a The Day I Fall In Love című dalt, mely a Beethoven 2. filmzenéje volt, és Oscar-díjra  is jelölték. Parton és Ingram a díjátadó ceremónián is előadták a dalt. 1994-ben a Trióhoz hasonló albumot adott ki, ezúttal két másik country énekesnővel, Loretta Lynn-nel és Tammy Wynette-tel közösen, majd ezt követte 1999-ben egy újabb trió album, ekkor 1987-es partnereivel, mely elnyerte a legjobb country együttesnek járó Grammy-díjat. Ugyanebben az évben bekerült a Countryzenei Hírességek Csarnokába. Az ezredforduló után a countryzenéhez közel álló bluegrass-albumokat adott ki. 1999-es The Grass Is Blue  című albumáért elnyerte a legjobb bluegrass albumnak járó Grammy-díjat, míg 2001-es albumáért a legjobb countryénekes kategóriában nyerte el a díjat. 2005-ös albumán olyan híres dalok feldolgozását énekli, mint John Lennon Imagine című dala. Ugyanebben az évben kapta második Oscar-díj jelölését Travellin' Thru című daláért, melyet a Transamerica című filmhez írt. 2007-ben hozta létre saját kiadóját Dolly Records néven. Backwoods Barbie című albuma második helyig jutott a countryzenei listán, illetve a tizenhetedik helyen debütált a Billboard 200 listán, mely pályafutása legjobb eredménye. 2009-ben kiadott egy 4 CD-t tartalmazó kiadványt, mely kilencvenkilenc dalt tartalmaz, egész pályafutását összefoglalva.

3 sármos férfi, 3 elbűvölő hang, 3 lemez - ezek az ADAGIO sikerének alapjai. Az együttes eddigi lemezei sikert sikerre halmoztak, pillanatok alatt meghódították a közönséget, a fiúk pedig hamar platinalemezzel büszkélkedhettek. Magyarország legsikeresebb crossover formációja, az ADAGIO a harmadik lemezén ismét feledhetetlen slágereket énekel, mint a Könnyű álmot hozzon az éj, a Jégszív vagy akár az Air (Bach). Érzelmek, szeretet és vállalkozó szellem. Talán ezzel a három szóval lehetne legjobban jellemezni az ADAGIO legújabb lemezét, amely az együttes eddigi legkiforrottabb és legnagyobb volumenű alkotása. A recept roppant egyszerű: végy három kivételesen tehetséges énekest, válassz fülbemászó melódiákat, dolgozd át szimfonikus hangszereléssel és tálald mindezt úgy, hogy az fülnek-szemnek egyaránt lélegzetelállító legyen. Az ADAGIO esetében három olyan énekesről beszélünk, akik hosszú évek kitartó munkájával formálták hangjukat hangszerré. Sándor bársonyos baritonja, Zsolt és Péter érzelmes tenorja két év alatt - köszönhetően a megannyi közös fellépésnek - mára már tökéletes egységet alkot. A színpadon egymásra vannak utalva, kiegészítik, segítik egymást, ez formálta őket szétválaszthatatlan egységgé.
A harmadik album előkészületeikor a kiadóval karöltve kialakult egy hosszú dallista, melyből aztán a legjobb 13 került fel az Érintés-re. Ami a műfajt illeti, még szélesebb lett a repertoár, mint az eddigi két lemezen. A komolyzenéből hozott dalok, mint például Bach Air-je kiegészült Homonnay Zsolt magyar szövegével, s így rögtön új értelmet kapott ez a klasszikus szerzemény. Borodin Igor herceg jól ismert hegedűtémája szintén új szöveggel szólal meg. Különleges kirándulás a Shame about the Dreams című Örömóda-átirat, mely azt sugallja, hogy amikor az eredetije íródott, a világ és az emberek optimistán tekintettek a jövő elé. Azóta azonban, világháborúkkal és drámákkal a hátunk mögött, a mai kor embere pontosan látja, hogy az, amit anno Beethoven megírt, sajnos nem valósult meg. Így lehet az, hogy az ADAGIO-albumon felcsendülő Örömóda-újragondolás sajátságosan szomorú hangvételű lett. A fiúk szívéhez minden dal rendkívül közel áll, de mindannyiuknak mégis a Kérlek, ne menj el a legkedvesebb, ami egy régi-régi sanzon feldolgozása, különleges hangulattal és érzelemvilággal. Talán az egyik legkomorabb, de legtöbb érzelmet kiváltó dal az albumon. Sanyi a Magyar Rádióban évekkel ezelőtt énekelte ezt már eredeti verziójában, a dal szövege már akkor nagyon megérintette. Az új Adagio-s hangszereléssel a dal drámaisága szerinte így lett tökéletes. Zsolt részt vett a szövegek megírásában is, talán nem véletlen, hogy egyik kedvenc dala, a Bach Air magyar verziója, a Várj, hiszen itt a szöveget nem lefordították, hanem teljes egészében Zsolt képzeletére lett bízva. Másik kedvence A szerelem megöl majd című Queen-feldolgozás, hiszen ez egy igazi rock-klasszikus, amelyet hatalmas kihívás volt áthangszerelni és elénekelni az Adagio saját stílusában. Ám Péternek is megvannak a kedvenc dalai a lemezről, mint a klasszikus Borodin-dal átdolgozása, a címadó Érintés és Meat Loaf klasszikusa, a Bármit megtennék című dal, melyben Polyák Lilla, Zsolt felesége énekel a fiúkkal. Ez azért is különleges, mert ez az első alkalom, hogy női hang szólal meg Adagio-lemezen. Demjén Ferenc egy-egy dala eddig is szerepelt már mindkét korongon, így a harmadikról sem maradhatott le. A fiúk most a Jégszív című szerzeményt "adagiosították". Az ABBA örökérvényű slágere, a The Winner Takes It All eredeti, angol nyelven hallható. Máté Péter Majdnem szerelem volt című slágere pedig az egykor kiadatlan szöveggel lett felénekelve. Minden ADAGIO CD-nek megvan a maga vidám, felszabadult dala, mely a koncertek elmaradhatatlan része. Ilyen az Érintésről  a Te vagy a végzetem.
Az Adagio különleges képessége, hogy úgy tud érzelmekről, szeretetről és bánatról énekelni, hogy az nem csap át túlzásokba és nem lesz ömlengős. Ajánljuk hűvös téli estékre lélekmelegítőnek, szerelmi bánat ellen orvosságnak, egy rossz nap után hangulatjavítóként vagy egyszerűen "csak" zenei élményként.

Gryllus Vilmos óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló Dalok sorozatának 3. kötete biciklis dalokat tartalmaz. A szerző ezúttal is gyerekekkel együtt énekel, s most éppen arról, hogy milyen a világ biciklizés, kirándulás közben. Hogy nő a mezőn a pitypang, hogy vadászik a vércse, mire jó a napraforgó, és milyen a traktor. Kik (azaz mik) laknak egy erdei pocsolyában, vagy egy kidőlt fában. Milyen az édes szeder, és milyen a csípős csalán. Útjukat állja egy sorompó, eláztatja őket egy nyári zápor, énekel nekik a sárgarigó és a fülemüle. A dalok, melyeknek a szövegét is Gryllus Vilmos írta, könnyen megtanulhatók és énekelhetők, akárcsak a korábbiak.
Közreműködők: Sárközy Gergely, Gryllus Dániel, Varga Zoltán, Berta Bea, Balogh Sándor, Pál István Szalonna.

Az Aurorát Galacs bőgős, Polyák dobos és Vigi gitáros alapította 1983-ban. A magyar punkrobbanás csúcspontján. A győrszentiváni együttes mindenkori tagjai: (szóló)gitár, ének (1982-) : Víg László (Vigi), basszusgitár, vokál (1982-) : Pozsgay János (Galacs), trombita, (ritmus)gitár, vokál (1996-) : Goreczky Szabolcs (Kisbé, Békis, Qka), dob : Víg Norbert (Kis Róra) - dobok (2008-), ének (1982) : Demeter János (Dauer), dob (1982–1993) :  Polyák Attila, ének (1983–1984) : Botos Kriszta, dobok (1993–1998) : Soós András (Blinker), dobok (1998) : Pálföldi Tamás, ritmusgitár (2002–2003) : Matula Csaba, dobok (1998-2008) : Kovács Zoltán (Kiskovács).
A Rúkenstúrcli in Kukenstrasse az Aurora és az Antikörper közös lemeze, amely 1999-ben jelent meg. Az Aurora így írt honlapján a frissen megjelent albumról: "Üdv mindenkinek. A legújabb kiadványunkat látjátok a címlapon. Mit is hazudjak róla? Nos az albumot megelőzően jó pár koncertet adtunk a nagy Németországban, s a turné alatt összebarátkoztunk az Antikörper tagjaival. Megkedveltük egymás zenéjét és a sok közös buli eredményeként megcsináltuk ezt a közös lemezt, amelyen egymás dalait dolgoztuk át saját nyelvünkön. Az albumon 4 videónk is megtalálható mpeg formátumban."
Az említett videók: 15 múlt, Balkán express, Csodatevő, Robin Hood

Az amerikai Dave Matthews Band (DMB) jam banda, amely 1991 óta létezik. A jambandák legfőbb erőssége a koncert, ahol az egyes tagoknak módjuk van kibontani zenei ötleteiket, lehetőségük nyílik az improvizálásra, a dallomokkal/hangokkal végzett szabad játszadozásra. A DMB tagjai azonban olyan gyakorlott zenészek, akik nem esnek kétségbe a stúdióban sem. Egy profi zenekar, amelynek a tagjai abból élnek, hogy zenélnek, mégis olyan laza, barátias mentalitással fordulnak a rajongók felé, mint a valódi bulizenekarok, a zenélés öröméért összeállt együttesek.
A Big Whiskey and the Groogrux King lemez is ilyen: profi módon megkomponált és előadott dalok, amelyekből végig süt valami pozitív feeling. Napsugaras zene, kellemesen simogató dallam- és gondolatsorok, minden popossága ellenére érdekesen strukturált album. A nyitószám (Grux) egy alig több mint egyperces szaxofonos-dobos intró, ezután következik a bluesos-rockos Shake Me Like a Monkey. A Funny The Way It Is egy kicsit lassabb, de még mindig a vagány kategóriába tartozó dal. A Lying in the Hands of God olyan, mintha egy Sting szólólemezről származna. Ez is lassabb szerzemény, de minden downtempo ellenére messze van attól, hogy csupán háttérzene legyen. A Why I Am már jóval gyorsabb, mint az előző kettő, a ritmusok és váltások Paul Simont juttathatják eszünkbe.
A Dive In-nál a DMB megint visszavesz a lendületből: középtempós, vagy valamivel az alatti tempós dal, érdekes váltásokkal. A Spaceman folytatja ezt a tempósort, az akusztikus gitár meglepő helyeken kap hangsúlyt és több szerepet. A Squirm olyan, mintha blues lenne, aztán a vonósok miatt belejön valami közel-keleties, arabos-marokkós hangulat. Az Alligator Pie mintha összegzés lenne: egy kicsit Red Hot Chili Peppers, egy kicsit Paul Simon, egy kicsit Sting, egy kicsit Robert Plant. A Seven lendületes, napsütéses, pop-rock. Jön a Time Bomb, egy szomorkás, bluesos, szívfájdalmas popdal, majd váltás után határozottan az album legkiemelkedőbb dalává válik. A Baby Blue, akárcsak az előbbi, bluesos, szívfájdalmas, vagy éppen gyerekeknek szóló dalocska, de itt hiányzik a hardos befejezés. S végül a You & Me: Paul Simon-os dallamívek, és akusztikus bluesba hajló pop.
Mindent összevetve a DMB határozottan jó blues-os, rockos és popos, a mainstreambe kiválóan passzoló, néhol áthallásos, de egészében véve izgalmas és eredeti albumot készített. Az anyag kiváló hosszabb autózásokhoz, vagy munkahelyre, vagy irodákba/üzletekbe kulturált háttérzenének.

Ice Cube (O'Shea Jackson) az egyik legnépszerűbb nyugati rapper , számos nagy sikerű sláger fűződik a nevéhez, ő a gangsta rap egyik legkiemelkedőbb alakja. A kaliforniai South Centralból (Los Angeles déli külvárosából) származó Ice Cube 1987-ben startolt el a simán szupergruppnak nevezhető NWA (Niggaz With Attitude) nevű hiphop-formációval - Eazy-E, Dr Dre és MC Ren társaságában - mely 1988-ban készítette el Straight Outta Compton című csúcsművét. Ice Cube 1990-ben indította szólókarrierjét az AmeriKKKa's Most Wanted című albummal, melyet egy éves szünetekkel követett két hasonlóan fajsúlyos mű, a Death Certificate és a The Predator - húsbavágó, ellentmondásos, társadalmi problémákat feszegető szövegekkel. Az 1992-es The Predator a Billboard 200-as listáján az első helyet érte el, köszönhetően a Wicked és a híres It Was A Good Day singlenek. Az 1993 végén megjelenő Lethal Injection-ban próbálta utánozni Dr.Dre The Chronic-ján hallható  G-Funk hangzást, amit nem igazán értékeltek a kritikusok. Több sláger is szerepel ezen az albumon, a Really Doe, Bop Gun és a You Know How We Do It. A '90-es évek második felében Ice Cube inkább filmes karrierjére helyezte a hangsúlyt - 1998-ban tért vissza War & Peace című „páros lemeze” első felével (rajta a Pushin Weight és a Fuck Dying singlelel), hogy aztán a 2000-es második részt követően (aminek eladásán a Hello, Until We Rich és a You Can Do It lendített) ismét csak hat év szünet után hozzon ki új lemezt. 2006-ban jelent meg a Laugh Now, Cry Later lemeze saját kiadójánál, a Da Lench Mob Recordsnál. Olyan slágerek szerepelnek rajta mint a Why We Thugs, Go To Church, Chrome & Paint, vagy a You Gotta Lotta Dat. Nyolcadik stúdió albumát 2008-ban adta ki Raw Footage címen, a Gangsta Rap Made Me To Do It, Do Ya Thang és Why Me-hez klipp is készült.

A This Is Us a 7. stúdióalbuma annak a sok szempontból úttörő, slágergyáros fiúcsapatnak, amely debütálásakor újradefiniálta a modern zenei palettát, olyan fejezetet vezetve be a popkultúrába, mely folyamatosan ostromolta a rádióhullámokat világszerte, zenei és koncertjegy-eladási rekordokat döntött és a tinibálványok új generációját hozta. Ők a Backstreet Boys.
Nick Carter, Howie Dorough, Brian Littrell és AJ McLean olyan elismert dalszerzőkkel és sztárproducerekkel dolgoztak új albumukon, mint T-Pain, Max Martin, RedOne, Soulshock & Karlin, Jim Jonsin és Claude Kelly. A végeredmény egy kitörölhetetlen, mesteri R&B és pop album négy tehetséges zenésztől, akik imádják, amit csinálnak, és fenntartják ritka jelentőségüket egy olyan iparágban, amely állandóan véget vet a hasonló popcsapatoknak.
A This Is Us 12 új dala négy képzett, hasonló vízióval rendelkező énekes hangzásvilágát tükrözi, akik számos olyan megpróbáltatáson mentek át, melyek a fiatal korban megszerzett hírnévvel jártak együtt, és akik minden idők egyik legsikeresebb csapatává váltak. A megkérdőjelezhetetlen első klubslágertől, a Straight Through My Heart-tól az emelkedetten szárnyaló Bigger-ig, a megkapóan őrült Bye Bye Love-tól a vágyakozó She’s A Dream-ig, a This Is Us jelentős fejlődést mutat a fiúk dalszövegeiben is.
Az elmúlt 12 évben a Backstreet Boys több mint 76 millió albumot adott el világszerte, begyűjtött egy tucat Top 40-es slágert, és a világ közel összes országában bekerült a Top 10-be, melynek köszönhetően ők minden idők egyik legsikeresebb csapata.

Tracklist:

01 Straight Through My Heart
02 Bigger
03 Bye Bye Love
04 All Of Your Life (You Need Love)
05 If I Knew Then
06 This Is Us
07 PDA
08 Masquerade
09 She’s A Dream
10 Shattered
11 Undone
12 Helpless Featuring Pitbull

A Colombre Band-et 2007-ben alapította Váray László, aki egyben a szövegek, zenék zömét jegyzi. A győri együttes jelenlegi, végleges felállásban és akusztikus hangzással 2008 júliusa óta koncertezik: Váray László ének, gitár, mandolin; Csordás Veronika ének; Deák Gábor gitár; Kovács Gábor cajon/ülődob, vokál.
Kezdetektől fogva saját dalaikkal és sajátos stílusban utaztak, amely alapvetően a blues-ban gyökeredzik, ezen kívül a folk- és rockezene keveréke. Számos fesztiválon fellépnek, első lemezük 2010 áprilisában jelent meg Tánc az ördöggel címmel a Gryllus Kiadó gondozásában, a lemezen közreműködők között van Ferenczi György és a Rackajam zenekar, továbbá Győri Balázs.

Négy év után először ad ki nagylemezt a Los Angeles-i kvartett. A The E.N.D. névre keresztelt korong hangulata igazán felemelő, rosszkedv ellen kitűnő ellenszer. A csapat hátat fordított a jól bevált hip-hop-os, stílusnak, és az elektro-pop valamint a dance-pop vizeire evezett. A Timbaland által 'kreált' monoton hangzás, amely a 2006-os és 2007-es évben még kitűnően bevált, mára már egyszerűen irritálóvá vált.
Alig található lassú felvétel a lemezen, pörgősek viszont annál inkább. Mindössze a Meet Me Halfway és talán a One Tribe komorabb hangulatú dal, viszont mindegyik energikus, igényes és fölülmúlhatatlan. A David Guetta közreműködésével készült  I Gotta Feeling maximálisan tükrözi az egész album mivoltát. Amúgy az I Gotta Feeling alapja nem véletlenül lehet ismerős sokak számára: a francia DJ ugyanis első igazi slágerénél, a Love Is Gone-nál már használta azt.
A lemez beharangozó dala, a Boom Boom Pow világszerte hatalmas sikereket könyvelhetett el, de főként az USA-ban. A Billboard Hot 100-as mezőnyét több, mint 10 hétig vezette, amely rendkívül ritka a slágerlista történetében. Talán ez a siker is azt mutatja, hogy az embereknek elegük lett a rágógumi popból.
Összességében tehát elmondható, hogy remek az album, telis-tele fülbemászó dallamokkal, és ami a legfontosabb, hogy Fergie és a többiek megpróbáltak valami újat alkotni, letudván az elmúlt években divatossá vált, már említett „ósdi” hangzást.

A Dead can Dance nevű kétszemélyes zenei projekt Ausztráliából indult 1981-ben és egészen 1998-ig több olyan zeneművet szült, amelyek értéke és hatása véleményem szerint felbecsülhetetlen. Minden zenei stílust magában foglaló és a kategóriákat túllépő művészetük folyamatosan fejlődött és változott, de varázsát végig megőrizte. A Dead can Dance alapjául egyrészt a gyönyörű hangú Lisa Gerrard középkori és népzenéből merített, olykor spirituális mélységekbe kalauzoló zenei motívumai, másészt pedig Brendan Perry szintén különleges hangszerelésű, némileg megszokottabb dalszerkezettel rendelkező, direktebb dalai szolgálnak. A korai idők alternatív rockzenéjétől fokozatosan a wave-es, majd a world music felé haladó együttes valóban mindent kipróbált és kimerített, amit csak lehetett: a gótikus, sötét és törzsi elemeken kívül népdalokat is feldolgoztak, több session zenész segítségével pedig a legkülönfélébb hangzásokkal kísérleteztek. Éppen ezért lemezeik között olykor hatalmas stílus- és hangulatbeli differenciák vannak, mégis mindegyik tipikusan és azonnal felismerhetően Dead can Dance.
Az Into the Labyrinth az első olyan lemezük, amelyen nem szerepel vendégzenész, az összes hangszert Perry és Gerrard kezeli. A két zenész között ekkorra már óriási volt a távolság (mindenféle értelemben): Brendan Perry ugyanis egy ír folyó közepén található szigetre tette át székhelyét és stúdióját is, ez pedig a két különböző zenei világ még élesebb elkülönülését eredményezte a lemezen is.
Az első dal, a Yulunga (Spirit dance) Lisa Gerrardé lett. Ez a sejtelmesen induló és Lisa zseniális énekén alapuló dal a később beúszó ütősöknek köszönhetően némileg felpörög, s címéhez méltóan egy furcsa táncra invitál. Szintén az ő nevéhez köthető még a The Wind That Shakes the Barley is, ami egy 18. századi ír ballada feldolgozása Lisa lenyűgöző előadásában, valamint az atmoszférikus Ariadne és a folkos-táncos Saldek, és a szintén óriási The Spider’s Stratagemami szintén borzongatóan csodálatos, s amiben Lisa - mint a legtöbb esetben - saját érzései és a zene nyelvén énekel.
A kontrasztot minden esetben Brendan Perry dalai adják, amik a folkos elemek mellett más stílusú zenékből is merítenek. Perry dalaiban van egyfajta ellentmondás: a könnyed és szellős, olykor pedig kifejezetten bohókás hangszerelést néha komoly mondanivalóval kombinálja és kellemes énekhangjával némi melankóliát tesz hozzá. Ez jellemző például a The Ubiquitous Mr. Lovegrove-ra, vagy a keserédes The Carnival Is Over című dalra, de ezeknél is elvontabbak, némileg sötétebbek a lemez vége felé található dalok, mint a Tell Me About the Forest és a csendes, de szépséges How Fortunate the Man with None. És persze itt van a Towards the Within , valamint az Emmeleia is, amik Perry és Gerrard közös dalai. Előbbi egy lüktető és tempós szerzemény, keleties motívumokkal ellátott, táncra kényszerítő darab, míg utóbbi egy csodálatos duett hangszerek nélkül.
Az Into the Labyrinth igazi spirituális utazás a zene segítségével, igazi varázslat, akárcsak az együttes minden egyes munkája. Sajnálatos módon a Dead can Dance szövetsége az ezt követő lemezzel (egy későbbi közös turnét leszámítva) véget ért és a tagok külön folytatták zenei pályafutásukat.
Munkásságuk rengeteg különböző stílusokban alkotó zenekarra volt hatással, akik leginkább zenéjük egyedi atmoszféráját próbálták lemásolni, vagy épp beépíteni saját világukba - több-kevesebb sikerrel.